Nicaragua II.

Ometepe – Granada

Mielőtt elhagytuk volna Ometepét, átutaztunk a sziget másik oldalára, hogy megmártózzunk a híres forrásvízben, illetve, hogy megmásszuk a sziget kisebbik, ám sokkal gazdagabb növényvilágú, szinte dzsungeles vulkánját. A túrát korán reggel kezdtük pár liter víz és néhány banán kíséretében, ami nehézkesen, de kitartott a 8 órás úton.

Valaki ajánlotta, hogy ha arra járunk érdemes megnézni szállás céljából a Totoco nevezetű eco hotelt, ami 6 hektáron terül el közvetlen a tópart feletti hegyen. Szerencsénkre a holland fiatal tulajdonosok gondoltak a fiatal vendégekre is, így építettek egy nagyobb dormitoryt, amelynek teteje nem volt teljesen zárt, így közvetlen a természetben éreztük magunkat. Reggel a majmok hangos ordítása ébresztett bennünket. Szuper hely, nagyon jó ötletekkel és tényleg eco.

A szigetet elhagyva Granada felé vettük utunkat, amely Nicaragua egyik legszebb városa, igazi koloniális stílusú, színes házakkal, hatalmas belső udvarokkal, minden utcasarkon templommal. Nicaraguában nagyon erősen dominál a katolikus vallás, a buszokat Jézus képekkel dekorálják, vasárnap mindenki a templomban ül, ennek ellenére a többség a lopást mégsem tartja bűnnek.
Ebben a városban lakik a legtöbb külföldi is. Az első éjszakát Johnathannál töltöttük, akit szintén couchsurfingen keresztül ismertünk meg.
Miután a délutáni órákban megérkeztünk a 45 éves amerikai életművészhez az ittlétünk úgymond nagyobb fordulattal megváltozott. A nyugodt, zárt szigeti életritmus után itt más várt bennünket. Johnathan extrém ízlése az első pillanattól kezdve magáért beszélt. Lila falak, piros csempe, kék bár pult, stb. (fényképen láthatjátok), plusz 4 csivava (sorrendben 8,9,10,11 elnevezéssel). 1-től 7-ig a teknősöket nevezte el.
Johnathan körülbelül 1,5 éve lakik itt, azóta próbálja felépíteni csodapalotáját, amely Miamiban a legmenőbb night club lenne, de itt sajnos nem állja meg a helyét.
Az ország iránti elégedetlenségét, az emberek iránti utálatát gyorsan tudomásunkra hozta. Állítása szerint minden alkalommal meglopják, becsapják, annak ellenére, hogy ő segít a szomszédok házait rendbe tenni, újra festeni (ez később kiderült, azért teszi, hogy az ő ingatlanja többet érjen, sőt mi több a munkát is a couchsurferekkel végezteti).

Érkezésünk után pár perccel megérkezett Becky és Own, akik a szomszédban laknak. Londonban december óta munkanélkül voltak, elhatározták, hogy ideköltöznek pár hónapra, mivel Becky anyukája felépített egy gyönyörű házat, két belső udvarral, medencével, könyvtárszobával, 3 hálószobával. A ház egyébként üresen állna, kivéve a reggeli órákat, amikor a bejárónő pár órát itt tölt a takarítással, illetve az esti órákat, amikor a hölgy férje őrzi a csodaszép ingatlant (lásd fotók).
Terveik szerint 2 szobát ki szeretnének adni, így szükségük volt pár jól használható fényképre, illetve néhány tanácsra mit is érdemes feltenniük a weboldalra. Ennek kapcsán még aznap este megkértek minket, hogy menjünk át hozzájuk másnap egy kicsit segíteni.
Nem sokkal később csatlakozott a társasághoz Claudio (kb.65 éves), aki kanadai születése ellenére dél-olasz maffia családból származik, így örökölte azt is hogyan meséljen órákig színészi előadásmódban történeteket. Claudiót pár nappal azelőtt megtámadták egy macsettával (itt szinte mindenki van ilyen hosszú, főként munkaeszközként használatos kése), ami az arcán egy nagy vágást okozott. Arany szabály, hogy itt soha nem lehet beleavatkozni, ha két nő összekap. A teljes történetet én sem értem, de a lényeg, hogy az egész két nica nő egymásnak esésével kezdődött. Állítólag ez itt természetes.
Pár óra múlva elszakadtunk egy gyors vacsora erejéig az igen szórakoztató és vegyes társaságtól. Miután visszatértünk egy kutyával megfogyatkozott a társaság. Elrabolták az egyiket. Filmjelenethez hasonlóan a rablás után egy fiatal gyerek hozott egy mobiltelefont és biztosította Johnathant, hogy majd ezen hívni fogják a váltságdíj végett.
Közben majdnem elfelejtettem, hogy Tony is előkerült a ház egyik szobájából. Akkor az még nem teljesen derült ki, hogy az angol fiú már két hete lakik ott, bár ezért cserébe minden nap festeget egy kicsit a szomszédban.
A kalandok másnap folytatódtak. A csengő minden órában legalább kétszer megszólalt és mindig valaki más állította, hogy ő tud valamit a kutyáról.
A kutyát nehézkesen valaki 2 nap múlva visszahozta.

Tonyt megcsípte egy skorpió, így őt az angolok elvitték a faluszéli kórházba, ahol az infúzió lecsöpögése után közölték vele, hogy jó lenne, ha már elhagyná a betegágyat, mert mások a földön várakoznak…
A furcsa házban töltött órák hozzásegítettek ahhoz, hogy megértsük miért is történik ennyi negatívum az amerikaival. Ő az a bizonyos típus, aki vonzza az ilyen típusú eseményeket, akivel mindig kell, hogy valami történjen, egyébként nem érzi jól magát.

Manuel fotómunkájáért cserébe kaptunk néhány vendég éjszakát az angoloknál, annak ellenére, hogy messze nem terveztük ilyen sokáig ottlétünket Granadában.
Velünk együtt Tony is átköltözött.


Granada – Bluefield

Granadából a hajnali órákban elcsíptünk egy buszt, ami Managuába vitt minket, ahonnan egy másik járattal 7 órát utaztunk, míg elértük Ramat. Sajnos az itteni hajócsatlakozást már nem értük el, így az éjszakát ebben a kis poros városban töltöttük, ahonnan másnap reggel 2 óra hajókázás után megérkeztünk Bluefield nevű városba. A régióban május óta elkezdődött az esős időszak, ami azt jelenti, hogy bármikor utolérhet bennünket egy jó kis trópusi zuhé. Ez velünk pont akkor történt, amikor beszálltunk a hajóba, mondhatni kis csónakba, ami addig soha nem indul el, míg 20 ember meg nem váltotta a jegyét. Úgy tűnt felkészültek, mivel egy nagy nejlon darabot borítottak a fejünkre, amit mindenki teljes erejével próbált tartani, hogy el ne szálljon a sebesség miatt. 1 órát a lepel alatt, 1 órát a nélkül utaztunk végig a folyón.

Bluefield az ország másik, vagyis karib oldalán fekszik, így teljesen más kultúrával rendelkezik, más népcsoporttal lakott. Érdekes keveredése található a környéken a kreoloknak, a miszkitóknak és a nicaraguaiaknak.

A városba egy részről szerencsésen jó időpontban érkeztünk, mivel pont május utolsó napjaiban rendezik meg a térség legnagyobb karneválját, utcai táncosokkal, dínom-dánom…
Abból a szempontból viszont szerencsétlenül alakult, hogy a következő hivatalos hajó 5 nap múlva indult a Corn islandre, amiért tulajdonképpen idáig utaztunk. A sziget Nicaragua egyik legszebb helyeként emlegetett, turisták által még limitáltan látogatott karib-tengeri csoda.
Terveink szerint megpróbáltunk volna Corn islandről átjutni a nem messze fekvő, viszont már Kolumbiához tartozó Providencia szigetére, ahol találkoztunk volna a Fruzsival és Csanáddal.

Rövid kérdezősködés után örömmel hallottuk, hogy másnap El Bluff kikötőből
(20 perc hajóút Bluefieldről) cargo hajó megy a szigetre. Reggel 5 órakor már a hajónál várakoztunk 3 amerikaival, egy görög lánnyal és pár helyivel, akik a Corn islanden laknak – igazán ez erősített meg bennünket, hogy nem lehetünk rossz helyen, ha valaki, aki ott lakik, szintén velünk együtt utazik.
Megérkeztünk El Bluff kikötőjébe. Pár perc alatt kiderült, hogy aznap onnan hajó biztos, hogy nem indul Corn islandre, de holnap viszont tuti. Kételkedve, de mégis próbáltunk hinni az újabb infónak, így szállást kerestünk a nem túl barátságos szigeten. Azt hiszem eddig ez volt életem legócskább helye. A kemény gyerekmunkától kezdve, a drogokig itt minden megtalálható volt. Bár, mint mindig, itt is összeakadtunk egy nagyon szimpatikus homárhalásszal, aki megvendégelt magához és a felesége átlagon felüli, nagyon finom ételt készített nekünk.
Jellemzően a halászi munkát a kreolok végzik az országban. Gregory kreol származása révén remekül beszélt angolul, így beavatott minket a homárhalászat legmélyebb fortélyaiba is.

A nap folyamán a Corn islandre kívánkozó turisták száma körülbelül 20-ra ugrott. Mindannyiunkat értesítettek, hogy a cargo hajó reggel 6 körül érkezik, de tanácsos 5-re a kikötőben lennünk.

Másnap a mi reggelünk már egy igazi kalanddal kezdődött, miután a vendégház tulajdonos nője bezárt minket a házba (nagy rácsos ajtó), mivel szerinte nem 100, hanem 130 cordobába kerül a szobánk. A szoba elfoglalásakor megállapodtunk az árban, de úgy tűnik, ő meggondolta magát és az éjszaka folyamán felemelte az árat.
A nő hisztérikus és gonosz (azzal nyugtatott minket, hogy kinyitja majd az ajtót, ha elment a hajó, majd magára zárta szobája ajtaját) viselkedése miatt már csak azért sem fizettünk neki többet.
Egyetlen kiutat találtunk. Az egyik szoba ablakából a kertbevezető lépcsőre ugrottunk, ahonnan menekülőre vettük…
Kb. 1 óra múlva, mikor a hajó még sehol sem volt megjelent a nagydarab miszkitó nő, hogy követelje a pénzét…mi már csak a rendőrnek fizettünk.
9 óra tájt felkeltek a kikötő dolgozói, akik határozottan közölték, hogy a hajó még nem indult el Ramaból, ami azt jelenti, hogy még legalább 5 óra, ha egyáltalán elindul…De akkor miért mondja mindenki biztosra?? Miért? – csupán azért, hogy mondjanak valamit.

Mivel elég sokan voltunk a csalódottak táborában megpróbáltunk találni egy halászt, aki fuvart biztosít a pár órás útra. Alkudozásra nem volt sok lehetőségünk, az ár 700 USD-ral kezdődött. Annak ellenére, hogy Nicaraguában vagyunk és azt hinnénk, itt mindenki örül minden kis pénznek, nem, ez nem így van. A körzet nagy drog továbbító központtá vált, így ez gyors és könnyű lehetőség sok pénz keresésére.
Rengetegen erre szállítják Kolumbiából a drogokat Amerikába, ám a rendőrök helikopterrel figyelik őket és ellenőrzik a hajót, így ha vészhelyzet van a kapitány kénytelen megszabadulni a kokaintól, így nincs más választása, mint a vízbe dobja a hatalmas zsákokat. Egy zsák körülbelül … kg kokaint tartalmaz, amelynek az itteni értéke … Ft. A halászok fehérhomár halászatként emlegetik azt, amikor valakinek szerencséje van és rátalál egy ilyen csomagra.

Bluefield – Pearl Lagoon, Pearl Keys

El Bluff kikötőjéből vissza Blufieldre és gyors döntés után már egy másik hajóban találtuk magunkat, ami a Pearl Lagoonhoz szállított bennünket. Még a kikötőben csatlakozott hozzán egy chilei srác, aki együtt utazott a japán fiúval és egy görög lány.
Pearl Lagoon nem nagy város, viszont lakosságának többségét kreolok alkotják - akik sokkal életvidámabbak, mint a nicaraguaiak-, így kellemes hangulatú.
Mialatt a tengerpartra sétáltunk egy bokorból hirtelen két rendőr izgatottan ugrott elő. Az egyikük kezében pisztoly, a másik egy gumibottal hadonászott.
A jelent ismét filmbeillő volt, pár perc rohangálás után elkapták a keresett személyt. Bilincs, és mivel a város nem nagy elsétáltak a rendőrségre.

Az esti órákban az egyik étteremben összefutottunk egy spanyol sráccal, aki itt él egy ideje, a barátnőjéé (helyi) az étterem és kiderült, hogy szerveznek kirándulást a Pearl szigetekre. Nem is álmodtunk róla, hogy oda eljutunk a horribilis árakból kifolyólag, de ez alkalommal szerencsénk volt és ötünknek sikerült nagyon kedvező üzletet kötni. Így majdnem 3 napot töltöttünk a lakatlan szigeteken, sátorban aludtunk, éjjel nappal kókuszt ettünk, a halászok friss zsákmányából válogattunk, meglátogattunk egy halász szigetet… fantasztikus élmény volt.
A hullámok sokszor 3- 4 méter magasan voltak mellettünk, de a kapitány mindig megnyugtatott, hogy ez természetes…csak egy kicsit nyugodtam meg.

Esténként mindig a halászok (hárman jöttek velünk) izgalmas történeteit hallgattuk. Az egyik srác háromszor is talált kokaint. Ennek ellenére csupán két kis faháza és egy hajója van. A pénz itt gyorsan jön, gyorsan megy. Mellesleg a bank nem nagy divat, és a matrac alól az egyik rokona kirabolta a vagyonából.

A szuper túra után visszatértünk a szárazföldre, ahonnan Costa Rica felé vettük utunkat. A reggel 5 órás busszal Ramaba mentünk vissza, ahol elértük a San Carlos-i buszcsatlakozást. San Carlos közvetlen a határon fekszik. Az út összesen este 9-ig tartott folyamatosan. Borzalmas út körülmények között, néha majdnem felborultunk, de még idejében visszatolatott a buszsofőr, hogy újból vegye az irányt.
Nagy szomorúságunkra a vendég házban derült ki, hogy a lelakatolt kistáskából, amit esővédő is takart, és végig az ölünkben vagy a lábunk között volt hiányzott egy táska, amiben az útlevelek voltak. Kiraboltak. Innentől mindenkire nagyon csúnyán néztem.
Éjfél volt mire megérkeztünk a rendőrségre, amely a ’város szívében’ – 3 km-re a várostól helyezkedett el. Fél órába telt még valakit sikerült felébresztenünk a horkolásból. A rendőrség nagyon mókásan nézett ki. Igazi időutazás. A rendőrtiszt 10 perc keresgélés után talált papírt, amit befűzött az írógépbe.
4 hét ittlét után egész jól megértettük egymást, megtanultam hogy mondják spanyolul: elrabolták, a mellettünk ülő férfi gyanús volt, útlevél…
Másnap reggel az immigrációs irodában kezdtük a napunkat, ahol az este jól begyakorolt mondatokat ismételgettük spanyolul, hogy ismét felvázoljuk a történteket.

A legrosszabb hír az volt, hogy a hosszasan megtett utat újból meg kellett tennünk, mivel nem volt más választási lehetőségünk, mint visszamenni Managuába.
Ezt aztán tényleg nem kívántam… Mellesleg az én helyzetem még bonyolultabbnak tűnt, mivel Nicaragua a kubai magyar nagykövetséghez tartozik. Így csak ők tudnak nekem bármit intézni. Végül a német követség segítségével, úgy tűnik hétfőn átvehetjük az 1 évre érvényes útleveleinket.
Tehát még aznap a hajó és busz közül a hajót választottuk és 14 óra út után megérkeztünk Granadába. Ismét Granadába az angolokhoz, akik nagyon rendesek és befogadtak minket, ameddig nem kapjuk meg az útleveleinket…

Ha minden jól megy, hétfőn útra kelünk és Costa Ricán, Panamán keresztül átutazunk Kolumbiába.:)