Kuna Yala

Kuna Yala mesebeli szigetei

Augusztus második hetében Portobello kikötőjéből elindultunk a várva-várt San Blas szigetek irányába. Az elég erős szélnek köszönhetően kb. 18-20 óra vitorlázás után megérkeztünk Povenirbe. Az éjszaka nagy részében bár köröznünk kellett, mivel a főszigethez csak a reggeli órákban ajánlatos az érkezés a hatalmas korallzátonyok miatt.
Átkeláskor Manuel lemászott egy könyvért, de visszafele az időzítés nem volt túl kedvező és ahogy a hatalmas hullám a hajót megdobta arccal előre esett és felszakadta a szemöldöke. Újabb harci sérülés neki, nekem pedig újabb kihívás, hogy lekezeljem a nyílt tengeren a sebét.

Érkezésünkkor egy francia hajó egy korallszigeten vergődött. Bár a helyiek és néhány más hajós is segítségükre sietett a többnapos próbálkozás ellenére sem sikerült a hajót újra a nyílt vízre varázsolni. A hatalmas hullámok iszonyatos ereje pár napon belül használhatatlanná tette az idős házaspár otthonát.
San Blas világa mesebeli hely. A 365 sziget Panama és Kolumbia között terül el, amelynek nagy része persze teljesen lakatlan.
A hely igazi varázsa nemcsak a csodálatos, igazán kristálytiszta vízben, a fehér homokos partokban, a pálmafák hűs árnyékában és a megannyi tengeri herkentyűben rejlik, hanem az itt élő bennszülöttek által fenntartott kultúrában.
A világon egyedülálló, ahogy fenntartották kultúrájukat, hagyományaikat. Mivel a kunák teljes autonómiát élveznek a területen, amely nincs egyéni birtokokra osztva és a lakosok hatalmas odafigyeléssel gondozzák a szigeteket, nem véletlen, hogy a táj még mindig úgy fest mint Vasco Nunez de Balboa idején.
Bár a kunák nagy örömmel fogadnak minden látogatót, tiltják a külföldiek letelepedését és a keresztházasságokat is.
Számuk körülbelül 55.000 főre becsülhető, ami csupán 10%-a annak amennyien a spanyol hódítások előtt éltek.
A nép nagyon elszánt, jól szervezett, szigorú hierarchiát követve szerveződött.
Minden közösségnek három vezetője van, a főnökök, akik a falu életéért felelősek. Továbbá három másik vezetőt választanak a nemzet vezetőjének, amelyből egy, a legfelsőbb főnök.
A főnökök persze sokkal több funkciót töltenek be mint csupán politikai irányítók. Ők felelősek a spirituális hagyományok, a történelem, a költészet és a természetes orvosságok fenntartásáért.
A kunák legjelentősebb bevételi forrása a kókuszdió, amely iszonyatos számban terem a lakatlan szigeteken. Minden kókusz valakinek a tulajdona, amit a legnagyobb tiszteletben kell tartani, így ezzel az eggyel soha nem szolgáltuk ki magunkat, de számos esetben cseréltünk vagy vettünk néhányat.
Kunák legfőképp a Kolumbiából érkező kereskedő hajókkal csereberélnek, akik 17 méter hosszú, színesre festett fahajókkal érkeznek és általában minden alapvető szükséges áruval ellátják a helyieket, ők pedig kókusszal teli hajóval távoznak.
A nők napjaik nagyrészét mola készítéssel töltik, ami egy nagyon különleges része a ruhának. Általában a mola egy téglalap alakú kézimunka, amely több színes anyagú rétegből áll és végeredményként változatos mintákat varrnak bele. Ez a kézimunka a legnagyobb része egy női felsőnek, de készítenek belőle táskákat, pénztárcát…
Egy nagyobb munkán körülbelül két hetet dolgoznak, de kisebb méretűeket egy-két nap alatt is befejeznek.
Bármikor lehorgonyoztunk pár percen belül néhányan a speciális ’dogout-tal’ (fatörzsből faragott hajóval) hozzánk eveztek, hogy kínálják portékájukat. A férfiak halakat, homárt, rákot, a nők pedig kézimunkákat emeltek a magasba.
A nők többsége mind a mai napig tradicionális öltözéket visel, amely nagyon színes és amelynek része a lepel szerű szoknya, amit a derekuk köré tekernek, a molából készült felső, piros fejkendő, a gyöngyökből készült kar és lábékszerek, és az arany orrkarika. A férfiaknak nincsen speciális viselete, viszont sötétedés után csak hosszú nadrágot viselhetnek.
A kuna társadalom matrilineráis, vagyis a pénzt a nők tartják kézben, illetve a fiúk költöznek a lány családjának a házába. Ha a szigeten van még szabad hely, esetleg építhetnek új házat, de ez manapság elég ritkán fordul elő. Az egyik pár például, akikkel mi hosszasan beszélgettünk (fiú 21, lány 17 és volt egy másfél éves kisfiúk) külön élnek, mert a lány családjánál nincs elég hely, így a fiú is a saját szigetén lakik, és minden nap jön meglátogatni a családját, illetve viszi a feleségét és a kisfiát horgászni.
A hagyományos kuna falvak festői látványt nyújtanak és nagyon tiszták.
Egy házban átlagosan 10 fő fölött laknak, ami azt jelenti, hogy mindenkinek van egy függőágya, ahol alszik. A természetes anyagból készített házak belseje egy hatalmas tér és általában elég sötétre építik a nagy hőség miatt. A padló tömör homok. A ruhákat pedig egészen a magasban tartják egy szárítókötélszerűségen, hogy nem penészedjen be. Bár a legtöbb család konyhája a ház egyik sarkában fekszik, többen már a ház mellé külön kis konyhát alakítottak ki. Az egyik férfi, akivel találkoztunk kiderült, hogy nem a mindennapi kunák közé tartozik, nemcsak azért mert kedvel minden külföldit megismerni és meglepően közvetlen, hanem azért is mert ő külön konyhával rendelkezik. Állítása szerint egyik este besokallt, amikor az egyik idősebb asszony a házban molesztálta, hogy ne használja ilyen későn a főzőhelységet és másnap reggel egy barátja (aki egyébként magyar és körülbelül 2 éve él a hajóján a szigetek között) segítségével a dzsungelbe indultak néhány alapanyagért, amiből másnapra vadonatúj konyhát varázsoltak.
Minden közösségnek van két kiemelkedően nagyobb kunyhója, ahol a kongresszust tartják esténként és ahol a vezető a függőágyában hintázik szent dalokat dudolászva. A másik házikó a ’chicha’, vagyis a kunák tradicionális cukornádból készült alkoholjának az elkészítésre szolgál. A chicha fesztivált általában évente kétszer rendezik meg, aminek az egyikén mi is részt tudtunk venni.
Az ünnep lényege, hogy a sziget lakói, akik általában nem isznak semmiféle alkoholt, mind megízlelik a legalább egy hónapig tartó munka eredményét. A fesztivál napján a délelőtti óráktól megnyitják a chicha-ház ajtaját, ahol nők és férfiak egyaránt fogyasztják a szent italt, míg el nem fogy. Mi délután 3 és 4 között érkeztünk a szigetre, amikor számomra meglepő módon már egy csepp sem jutott számunkra. A kunák kedvessége csak fokozódott, s bár fényképet egyáltalán nem készíthettünk, soha nem fogom elfelejteni milyen mosollyal táncolt előttem a közel 80 éves hölgy, és hogyan vesztette el útközben a két fiatal lány a szoknyáját, miközben az egyik asszonyt támogatták. A gyerekek csak rohangáltak, mint a szokásos napokon az idősebbek pedig az alkohol mámorába estek. Napnyugtakor, aki még talpon maradt a közösségi házban táncra perdült és nemzeti nótákat énekelt. A táncok között a chicha-házba futottak, ahol rizzsel csillapították az éhségüket, hogy újult erővel térhessenek vissza a táncparkettre, amit csupán egyetlen villanykörte világított meg. A gyerekek is nagyon élvezték a táncot és a felnőttekkel együtt ugrándoztak és tapsoltak.

Az első napok egyikén hivatalos írásbeli meghívót kaptunk egy kislánytól, aki aznap ünnepelte 7-ik születésnapját. A zsúr 3 órakor kezdődött és amikor megérkeztünk a homokos tengerparti ’kertbe’ a falu meghívottjai már egy szépen kialakított félkörben ültek. Az ünnepeltet a kert oldalában lévő kempingasztalhoz ültették, ahol mi lettünk szegényke asztaltársasága.
A buli evéssel kezdődött, így mindenki kapott egy kis műanyag tányéron egy kis rizses étket és mellé üdítőt. A desszertként felszolgált csokitortát mi ajándékoztuk. A zsúrt egy hölgy vezényelte le, aki a vidám ’feliz cumpleanos’ éneklése közben elfelejtette a kislány nevét.:) bár ennyi gyerek között őszintén nem csoda…
A szülinap fénypontja a cukorkás játék volt. A gyerekek addig ütögették a fellógatott papírdobozt, míg a benne lévő nyalánkságok ki nem hullottak. A cukorkaesőre pedig minden gyerek a földre vetette magát, hogy minél több édességet gyűjthessen.
A buli hamarosan véget ért, a lufikat leszaggatták és egymásnak passzolgatva az utcára futottak.
A háziúr körbemutatta nekünk a házat, ahol szintén 14-en laknak. Első hallásra elállt a lélegzetem és elkezdtem számolni a félhomályban a függőágyakat. A bejárattal szembeni ágyban egy idős hölgy hintázott két gyermekkel az oldalán. A ház legvégében még egy franciaágy is volt, amit persze csak nagyon ritka esetben engedhetnek meg maguknak. Nestor, a ház ura az ötödik lányát neveli fel. Felesége csupán 28 éves. A kedvencem a második legkisebb lányuk volt, aki olyan élvezettel falta a mangót, nem törődve azzal, hogy az édes nedű a teljes pocakját befedte.
A kunagyerekek számára a legfontosabb, hogy megtudják, hogy hívnak, hány éves vagy és hogy mi a szüleid neve. Manuel és az én nevem úgy tűnik egyszerűen memorizálható volt, mert ahogy a szigetre tettük a lábunkat a falu a mi nevünktől zengett. Én röplabdáztam, Manuel általában féllábon szökdelt a gyerekekkel. Szerintem megbánta, hogy elkezdte ezt a játékotJ. A gyerekek általában végig kézen fogva kísértek minket és sokszor vitába keveredtek, hogy épp ki van soron.
Már gyerekkoruktól imádnak horgászni, vagy csak a vízen evezni a hajójukkal. Miután az egyik kisfiú kedvence az A.C. Milan volt Manuel megajándékozta egy Beckham fényképpel, amit a sziget összes lakójának áhítattal mutogatott.

Utunk következő állomása az Eastern Hollandes Keys voltak, ahol csodálatos néhány napot töltöttünk. Ezek a szigetek teljesen lakatlanok, így csupán mi élveztük a festői szépséget és a természet adta lehetőségeket. A fiúk ekkor kezdték a szigonyos halvadászatot, a homárgyűjtést, vagyis a napi ételek megszerzését. Pozitívan felfogva nem fenyegettük a tenger élővilágának kifosztását…
A napok nagy részét a hajón akadt munkálatokkal (mosás, mosogatás, főzés…), búvárkodással, kajakozással, spanyol tanulással, olvasással, festéssel és az új táskáim varrásával töltöttem.
Szerettem csodálni a tenger gyönyörű tiszta vízét és azt, ahogy a víz foltról-foltra más színben pompázik.
Egyik délután meglepetésünkre mellénk horgonyozott le egy argentin-francia pár, akikkel Portobelloban ismerkedtünk meg. Mint a legtöbben, ők is chartereket indítanak Panama és Kolumbia között (5 nap, 400 USD/ fő), így 3 fiatal utassal többen voltak. Az estét hatalmas tábortűz mellett a forró parázson főtt ételt szürcsölve töltöttük.
Az egyik napi horgászat eredményeként Manuel hozott egy papagáj halat, ami bár evésre nem a legalkalmasabb, viszont kiváló csali. Általában a hajóról belógatott csalikat az estére kivettük, de aznap mindenki megfeledkezett erről és éjfél tájt egy másfél méteres cápát fogtunk. Manuel óvatosan húzta ki a damilt a vízből, így a cápa a víz felszínén úszkált, amit a foszforeszek világítottak meg. Már azt terveztük, hogy elvágjuk a damilt, a cápa hirtelen elúszott. Szerencsére még csak kóstolgatta a halat, de nem harapott rá igazán. Manuel örömében ugrándozott, hogy fogott egy cápát…J
A sziget rabul ejtett, így legszívesebben ott maradtam volna még néhány hónapig, de par nap után a nem túl messzi, 3 óra vitorlázással elérhető Coco Bandero szigeteihez repítettük magunkat a széllel.
Itt találkoztunk a német, több mint 100 éves Stahlratte hajóval, akik pozitív hírét már Nicaraguában hallottuk. A hajó az úgymond ’kapitány nélküli filozófia’ szellemében 25 évvel ezelőtt non-profit szervezetté alakítottak. Elsőként a ’szabad-szerelem’ hódolói utaztak a hajón, ami pár év után kudarcba fulladt és mára egy bárki által használható hajóvá alakult. Mi Luluval, aki 16 éve él a hajón, Borisszal, aki 15 éve tagja a szervezetnek és minden évben néhány hónapot a Stahlrattén tölt, az ő spanyol barátnőjével, Carmen két lányával és az osztrák Rolival találkoztunk és töltöttünk néhány feledhetetlen napot együtt.
A barátság az első esti vacsorával kezdődött, amit nem az eső miatt nem a parton, hanem az ő hatalmas méretű hajójukon töltöttünk.
Az asztalon polip, saláták, hal és még sok finomság hatalmas mennyiségben várt arra, hogy elfogyasszuk.
Amulattal csodaltuk, hogy az o hajojukon van huto, kulon kamra a zoldsegeknek, gyumolcsoknek, oriasi terek...
Anna, a spanyol lany epp fodrasznak tanul es mivel az en hajamra mar igen rafert az igazitas, mesebeli kornyezetben vagta le a hajamat. Elottem a tenger, palmafak, szigetek...na ezt utanozza barmelyik szalon.
A kovetkezo napokban eleg sok idot toltottunk egyutt a Stahlratte embereivel, egyszer ok jottek hozzan ebedre, masszor minket invitaltak hazilag keszitett sangria partyra a vizbe. Az uszkalo bar onkiszolgalo volt es olyan hatalmas mennyiseget csinaltak, hogy mind a 14-unknek legalabb 3-4 poharral jutott.
Egyik delutan Manuellel halank jeleul atvittunk nehany palacsintat, mire ok epp akkor kezdtek a villas vacsorat, amire minket is meginvitaltak. Ket hatalmas baranysult tepsis krumplival, salataval, fagylalttal. Hmmm...ez igazi kulinaris elmeny volt a karib tengeren.
Ludwig egyik delutan kivitt harmunkat a kulso korallokhoz horgaszni. O mielott a hajohoz csatlakozott hivatasos halasz volt, igy nem csoda, hogy minden alkalommal hatalmas halakkal ter vissza. A 10-15 perces motorcsonakozas utan kikotottunk a habos hullamok kozott. Mivel delutan 4-5 ora volt a tenger elegge haborgott, igy en csak rovid ideig birtam a vizben a hatlmas hullamok miatt, de vegul a szerepem iranyitotoronnya alakult es Manuelnek mutattam, hogy merre usszon a tobbiek fele.:) A kapas egy hatalmas snapper volt.

A napok szinte mindegyiken lattunk delfineket, akik par meterre tolunk uszkaltak el. Jellegzetes hangjukra mindig felkeptam a fejem es rohantunk a hajo szelere, hogy jobban lassuk, mikor felbukkannak. Egyik nap szinte teljesen a hajo mellett voltak, de ahogy Manuelle a vizbe ugrottunk, megijedtek es gyorsan a tenger fenekere merulve elusztak...

Coco Bandero utan a Rio Diablohoz indultunk, ahol kiraktuk az egyik lanyt, hogy innen Panama Citybe repulhessen. A repter csupan egy kis omladozo hazbol es egy gazzal befutott kifutopalyabol allt. Ennek ellenere ugy tudom Katelyn megerkezett:)
Innen masnap egy hosszabb turara indultunk a Kolumbiai hatar fele.
Az ut megint egesz ejszakan at tartott es bar utkozben kisebb komplikaciok leptek fel (Igazabol annyira nem ertettem, de a lenyeg, hogy leallt a motor, mert az olajpipa nem a motor, hanem a generatorhoz volt beillesztve. Motor nelkul pedig ez alkalommal nem tudtunk haladni, mert a szel teljesen meghallt es a sodras pedig az ellenkezo iranyba vitt minket. Mellesleg motor nelkul nem tudunk bemenni a szigetekhez a nyilt vizrol, mert tele van korallokkal, amik kozott lavirozni kell. Ennek ellenere valami csoda folytan egy stresszes fel ora utan ujra beindult a motor.), a reggeli orakban megerkeztunk Aligandi nepes szigetehez.
A faluban kb.800.000 fo el, ennek szerintem legalabb a fele gyerek. Igy itt tortent, hogy minden nap iskola utan megrohamoztak a hajot a kicsik es elveztek, hogy a fedelzeten jarkalhatnak vagy csupan csak uldogelnek. Elso alkalommal hihetetlen volt, hogy a bebiket, tenyleg olyan kisgyerekeket emeltunk fel a hajora, akik meg jarni se birtak, nehany 5-6 eves tarsasagaban.
Belegondoltam otthon hany szulo engedne a kisgyereket a nyilt vizre olyanokkal, akik meg uszni sem tudnak, viszont iszonyatosan ugyesen kezelik a hajojukat. Altalaban a kisfiuk eveznek es szallitanak sokszor 4-5 fot az ulujukban.
Ahogy a szigetre tettuk a labunkat neha par perc erejeig tudtuk csak elkerulni, hogy meg nem rohamozzanak minket. S, bar en szeretem a gyerekeket, sot meg aranyosak is voltak, be kell vallanom, hogy kicsit faraszto is tudott lenni. A fiuk legfobb atrakcioja, hogy kezenallva harcolnak a labukkal, mig az egyik el nem esik. Egyebkent fantasztikus ugyesek. A lanyok, vagy mellettem ultek es a kezemet simogattak, vagy tornagyakorlatokkal amitottak minket.
Az egyik urnal ittunk egy kavet es hosszasan hallgattuk a sziget historiajat, jelen helyzetet. A napok precizen be vannak osztva. Reggel 6-tol a kicsik vannak iskolaban 12-ig, majd oket kovetik a nagyobbak 1-tol 6-ig es este pedig 9.30-ig a fenotteknek van egyetem. A senor felesege igy orult, amikor meglatogattuk oket es segitettunk az angol hazijaban.:)
Aligandi egyebkent csodalatos sziget, rendezett utcakkal, kunyhokkal. A szigettel szemben talahato egy folyo, amely partjan fekszenek a kunak foldjei, telkei. Itt termesztenek zoldasegeket, gyumolcsoket es itt temetik el a halottjaikat is.
A delelotti orakban indultunk Manuellel ketten kajakkal a folyo felfedezesere. A kunak altalaban mar hajnalban kieveznek, hogy meg a forro hoseg elott tudjanak dolgozni es a kora delutani orakban visszaterjenek.
A folyon evezve idilli kornyezetben voltunk. A megnyugtato csondet csupan a madarak elenk hangja torte meg. Ahogy elertunk a foldekhez, kikotott uluk lebegtek a vizen. Ket holgy mosolygott rank ahogy epp beszaltak a hajojukba es a rovid parbeszed soran kiderult, hogy ok a folyo vegebe furdozni indultak. Majd olyan temposan eveztek, hogy pillanatok alatt mar csak a piros fejkendojuket lattuk a tavolban.
Megismerkedtunk meg egy masik fantasztikus csaladdal, akik szinten oriasi szivvel fogadtak minket. A harom gyerkoc kozul a kislany albino, ami szamukra Isten legnagyobb aldasat, ajandekat jelenti. Mindannyiunknak keszitettek nyaklancot, ellattak minket kokusszal.

Aligandibol 5 nap utan tavoznunk kellett, mer mar csak egy het maradt a turabol, nameg a 3 napos vegso vitorlazas, hogy megerkezzunk Kolumbiaba.
Az utolso napokra visszamentunk az eszaki szigetekhez (Western Hollandes Keys, Chichime, Dog Island) amelyek mindegyike lakatlan, s csupan egy csalad lakik rajta, hogy karbantartsa, illetve osszegyujtse a kokuszokat.

Miutan Povenirben kicsekkoltunk fajo szivvel hagytam el ezt a Paradicsomot, de legbelul varrtam mar Kolumbiara, ujra a szarazfoldre es az uj rank varo kalandokra.

Cartagenaba, Kolumbia karib partjan fekvo, sokak szerint Del-Amerika legszebb varosaba szeptember 14-en erkeztunk meg.
A hajorol masnap tavoztunk es kivettunk egy szobat, hogy vegre agyban aludhassunk es egy kellemes zuhanyt veshessunk. Szerencsenkre az elso zuhany belefert, de utana tobb mint 48 orara elzartak az egesz varosban a vizetJ))
Manuel a napok nagyreszet a vizsgara keszulessel toltotte, igy nekem neha vele, neha nelkule akadt idom boven a tortenelmi varos felfedezesere. A par honapos elvonulas utan hirtelen csapott meg az utcak nyuzsgese, az arusok kialtasa, a gyumolcsok aradta. Minden nap elveztuk a napi napi menuket 400 Ft-ert, ami levest, egy nagy tal foetelt hussal, krumplival, sult banannal, salataval es uditot tartalmazott.
Az ovarosban orakig el lehet koborolni, csodalni a kolonialis hazakat, a hatalmas viragokat, amik befutjak a hazak falait es delutanonket irigykedni, hogy hogyan razzak a carib fiuk-lanyok a verpezsdito zenere a parkban.
A lovaskocsik mar csak a hely romantikajat fokozzak a szombreros enekesekkel...

Mivel kisse komplikaltan, de sikerult megkaparintanunk egy olcso repulojegyet, a 22 oras buszut helyett 22-en Bogotaba repultunk. A 8 millios fovaros 2500 magasan fekszik a hegyekben, igy nem csoda hogy egy kisse hidegebb ido vart minket. A repterrol Dani es Santiago lakasaba mentunk (couchsurfingen keresztul), ami nem sokkal kesobb kiderult, hogy a varos egyik legjobb helyen van. Juhhu. Kozvetlen a hegyek alatt, fullpanomaraval a varosra. A fiuk designt tanulnak Kolumbia legdragabb egyetemen, igy a tipikus kolumbiai forrocsokis este utan nem sokat lattuk oket, mert folyton az egyetemen voltak.
Manuel sikeresen levizsgazott, igy mar konnyeden belevetettuk magunkat a bogotai ejszakaba. Salsa barok tomkellege, ahol mindenki, de mindenki iszonyu jol tancol. Talakoztunk meg nehany sraccal , akik elvittek minket ide-oda es tenylegesen kinevettek, mikor megkerdeztem, hogy hol tanulnak tancolni. A valasz csupan: ok igy szuletnek.:)
Bogota fantasztikus varos (szerintem), a hegyek kozott ugy erzi magat az ember mint svajcban, az emberek nagyon kedvesek. Rengeteg a fiatal, korulbelul 15 egyetem van a varosban.
Vasarnaponkent lezarjak a varos fobb utcait delutan 2-ig, hogy a legtobben biciklire ulhessenek, mikozben az ut mellett frissen facsart gyumolcsleveket isznak. Igy vasarnap mi canga helyett gyalogturar indultunk es egeszen delutan 6-ig meg sem alltunk utbaejtve a harom bolhapiacot, ahol az eg vilgon mindent lehet kapni.
Tegnap este atkoltoztunk a Nikiekhez (Fruzsi, Csanad baratnoje), aki par napja vette meg Bogota legszuperebb autojat. 43 eves Volkswagen, amivel ma egesznapos turar indultunk. A hegyekben vereshurkat, sulthust, krumplit es nehany helyi finomsagot falatoztunk...

A tervek szerint elindulunk Ecuador fele, hogy Peru, Bolivia, Amazon es Venezuela rovid megkukkantasa utan visszajojjunk Bogotaba, hogy innen december 14-en hazainduljunkJ

Mindenkinagyonhianyzik!!puszik!

Hajós élet Panamában

Július 14-én a reggeli órákban, miután mindenki készen állt az indulásra felhúztuk a horgonyt, és a vitorlákat, hogy szélegyenest körbehajózzunk a Bocas-i szigetek között, és hogy belekóstoljunk a hajózós életformába, tanuljunk és szokjuk egymást. Thom nagyon óvatosan kezeli a helyzetet, mindenkinek ad lehetőséget arra, ha meggondolná magát, még időben leszállhasson a hajóról.

Az első hét elég nyugisan telt, mindenki hozzászokott a kis helyéhez és bár sokat esett az eső megtanultuk a vitorlázás alapszabályait.

3 helyen horgonyoztunk le a hét során, hogy megtaláljuk a legjobb búvárkodós és horgász helyet. Sajnos eddig csak egyszer volt kapásunk, de ez alkalommal egy hatalmas spanyol makréla harapott a horogra, amit a fiúk szakszerűen megpucoltak, mi pedig lányok szójás-citromos pácban állni hagytunk, majd kókuszolajban kisütöttünk. A hét második felében dominósorban kidöntött minket egy betegség, így én is 2 napig lábra se bírtam állni. Szerencsére a fiúk egyik beszerzőútjuk során nemcsak egy hatalmas banánággal (rajta kb. 50 banánnal), hanem egy egész zsáknyi lime-al, egy érdekes gyümölccsel (amiről később kiderült, hogy szerecsendió) és 3 darab kakaóterméssel tértek vissza. A lime felét még aznap este kifacsartam, hogy elég C-vitamin jusson a szervezetembe. A banánnak kellett még 1 hét mire napsárgára érett és mindenféle ételkülönlegességet készíthettünk belőle. A szerecsendiót és a kakaót még aznap elkezdtük feldolgozni. A szerecsendió egyszerűbb, miután kiszedtük a diót és megszabadítottuk az élénkpiros hálószerű buroktól egy tepsibe elkészítettük a szárításhoz. A kakaó kissé macerásabb, de mivel mindenki nagyon lelkes volt és besegített a pörkölésbe, porrá zúzásba az esti vacsora finom desszertje lehetett a frissen főzött csokoládé.

A közel egy hetes túra után visszatértünk 2 napra a főszigethez, hogy kicsekkoljunk a hajóval és bevásároljunk kb. 2-3 hétre. 50 kiló liszt, rízs, yukka, tejpor, óriás kiszerelésben kakaópor, paradicsompürék, tonhal…

Július 24-én reggel, miután indulásra készen állt a hajó (minden a helyén, minden felpakolva, felkészülve a legzordabb körülményekre) végre elhagytuk Bocast. A hullámok nagyon ringatósak voltak és a szél nem igazán kedvezett nekünk, így szinte mindenki elég gyorsan a földre került. Én voltam talán a leggyorsabb és a hajó orrában próbáltam összeszedni minden erőmet, de nem igen ment. A nap felét így szenvedések közepette próbáltam átvészelni és a karommal takarni a fejemet a tűző napsütésben. Közben a többiek felosztották a csapatokat, mivel 4 óránként váltottuk egymást a kormány előtt. Az én időm este 8-tól 12-ig jött volna el, de nem jött el soha, mivel lábra se bírtam állni. Az éjszaka közepén csupán a heves eső kényszerített a konyhába. Thom éjfél tájt mindenkit finoman felriasztott, hogy csodálatos élményben lehessen részünk. A hajó mellett delfinek cikáztak és a tengerben lévő planktonok foszforeszkáló csillogása világította meg őket. Az égbolt csillagok borították és a tejút vonalai tisztán kirajzolódtak.

A hányinger még mindig nyomasztott, de egy pirula enyhítette a kellemetlen érzetemet, így a reggel 8-kor kezdődő műszakban már részt tudtam venni. Thom beállította a GPS-t, így a feladat csupán a fok tartása volt. A szél még mindig nem kapott fel, így csak ringatóztunk a királykék színű tengeren, csupán vizet látva körülöttünk. A nap nyugisan telt, a fedélzet kisebb elfekvővé alakult. A bátrabbak fontolóra vették a főzést, de némi lenntartózkodás után mindenki kirohant és a matracra vetette magát. Útközben néhány akció is történt, a szél irányt váltott, így mi is a vitorlák irányának a cseréjére szorultunk. 48 óra után megérkeztünk a Colóntól (Panama csatorna bejárata) pár kilométerre fekvő Rió Chagreszhez. A folyó bejáratánál egy 15. századi spanyol erőd állt a hegyen, ami kellemes kikötő helynek tűnt. A felfedező és begyűjtő túrák nagyon sikeresen alakultak. Manuel vezetésével egyik alkalommal a fiúk vagy 10 kiló mangóval, főznivaló banánnal, rendes banánnal, kókusszal… tértek vissza, így a hajó kisebb piaccá alakult pillanatokon belül. A mangó feléből lekvárt főztünk a kinti grill tűzén, a másik feléből mangó chatney-t készítettünk. A közeli folyótorkolatnál egyik délután Manuellel és Chrisszel édesvízi homárra vadásztunk a sziklák között, ahol utolért minket egy hatalmas zuhé. Pár nap után leereszkedtünk a folyón, ahonnan elég gyorsan megközelítettük a Panama csatornát. A technikai megoldás a világ egyik legfantasztikusabb technikai találmányának számít. Hatalmas tengerjárók szelik át a csatornát.

Másnap együttesen dzsungeltúrára indultunk, ahol kitűztük célul, hogy a hegyen elhelyezkedő biológiai kutatóközpontot meglátogatjuk, bár ide rendes út nem vezet. Nekünk egy térkép és két iránytű mutatta az utat a sűrű dzsungelen keresztül. Másztunk, kúsztunk, majd 3 óra múlva megérkeztünk a kutatótoronyhoz, ahol csupán egy magányos karbantartó emberrel találkoztunk és ahol előkerültek a táskákból a reggel frissen sütött oregánós kenyereim (minden nap más süt kenyeret), amit egy kis hagymával, sóval borssal, paradicsompürével és a házikészítésű mangolekvárral elfalatoztunk.. Mivel az idevezető út igen meredek volt, arra jutottunk, hogy visszafele egy másik úton próbálkozunk. Már fél 6-ot ütött az óra és mi még mindig csak a sűrű ágak között barangoltunk. Észak felé tartva biztosan tudtuk, hogy meg kell érkeznünk a folyóhoz, ahonnan már megtaláljuk a hajót. Az út egyre mocsarasabbá vált, de hezitálásra nem volt sok időnk, így térdig gázolva a mocsárban haladtunk az iránytű után. Bennem csupán az egyetlen félelmet a krokodilok keltették, mivel a folyó köztudattan otthont nyújt a 3-4 méteres állatoknak. Kiáltás: valaki megpillantotta a folyót. A kérdés, hogy melyik irányban van Karaka (a mi hajónk) és a kis hajó, illetve a kajak, amivel az egyik torkolatban a szárazföldre eveztünk. A fiúk derékig a folyóba süppedve megpillantották a hajót, jó irányban voltunk. Pár perc múlva megtaláltuk a kis hajónkat is, amibe mindenki fülig érő mosollyal, megkönnyebbülve szállt be. A naplementét a kishajónkból élveztük Karaka felé evezve.

Holnap továbbindulunk Portobello felé. Az út közel 10-12 órás lesz, így felkészülve a legrosszabbakra vizet, kekszet, gyógyszert mindenképp magamhoz veszek.

…A szél meglepett mindenkit és 6.5 – 7-es szélsebességgel (ami kb. 12 km/h), ami elég gyorsnak számít száguldottunk 8-9 órán keresztül a tengeren. Megelőzve a rosszullétet bevettem 2 gyógyszert, ami nem is 100%-an, de segített legyőzni a tengeribetegséget.

Útközben óriás tengerjárók, konténerszállítók vettek körül minket, amelyek napi átlagban 100.000 liter üzemanyagot fogyasztanak, felfoghatatlan és eszméletlen mennyiség.

Portobelloba este 8 körül érkeztünk meg, ahonnan ma Panama Citybe megyünk várostlátogatni.

Bocas...

Az előző beszámolóhoz csatolok még pár képet:)

Costa Rica & Panama

Costa Rica
Eljött a várva várt nap, amikor átvehettük az útleveleinket. Persze az érzelmek kettősek voltak. Én kifejezetten nem szeretek Managuába menni, bár az út nem is olyan hosszú, mert az úgynevezett csirke buszokon (ezek a legolcsóbbak és leglassabbak, mivel minden egyes utas igényét egyesével veszik figyelembe – volt amerikai iskolabusz) kívül Granadából rengeteg kisbusz is szállítja az utasokat. A tarifa 1$ egy útra. Ha az ember ismeri a várost, a tájékozódás gondolom könnyebb, de a mi dolgunkat nehezíti, hogy nincsenek utcanevek (max. 3-4 főutca), csupán körzetek, tavak, egyes boltok, amihez viszonyítani lehet. A követségi címet úgy kaptuk meg, hogy x körzet, az optika mellett. A buszról általában spontán szoktunk leszállni, amikor érezzük, hogy közeledünk, vagy a sofőr kirak minket. Ezúttal kicsit többet kellett gyalogolnunk, ami nem is okozott gondot és semmi félelmet bennem, ameddig a rendőr, akitől az útvonal felől érdeklődtünk, intett minket, hogy ne sétáljunk, mert itt sok a rabló.
Az útlevelek átvétele mégsem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, mivel a követségen nem fogadtak el sem dollárt, sem eurót, a közeli bankokban (fővárosban vagyunk a nagykövetségi, tehát elit negyed közepén) sem váltanak eurót, így az ügyintézés bonyodalmasabban alakult, de lényeg a lényeg, hogy végül 2 db 1 évig érvényes útlevéllel távozunk.


Miután az utolsó estét Granadában fenséges mexikói tacoval ünnepeltük, másnap kora reggel Costa Rica felé vettük az irányt.
Első állomásunk El Coco pacifik tengerparti városka volt, ami Nicaragua után drasztikus változást jelentett. A város köztudottan turisták által kedvelt, így nem volt meglepő, hogy kis túlzással, több amerikaival találkoztunk, mint helyivel. Csupa lakópark, minden eladó, építkezések, a legmodernebb közérttel, ahol a zöldségre meghatározott időnként trópusi esőt imitálva víz hullik, amit komoly hang effekt kísér.
Linda (63, kanadai) egészen izgatottan várt minket, olyan tipikus amerikaiasan és forró váltásban foglaltuk el az igényesen berendezett hálószobánkat. A ház itt sem volt állat mentes. Nem értem, hogy minek tart mindenki csivavát, szerintem az egyik legrondább kutya (mármint ha kutyának lehet nevezni). Itt töltöttünk 3 éjszakát, de a nappalok többségét a helyi fekete homokos tengerpartok, vízesések felfedezésével töltöttük.
Linda egyébként a legbüszkébb a medencéjére, így mindenkit arra próbál ösztönözni, hogy bármilyen izzadt is inkább a medencébe ugorjon, minthogy egy hideg zuhanyt vegyen. Így fogadott minket is a fél napos, igazán izzasztó út után.

Az árak Nicaraguához képest nagyjából a duplájára szöktek, talán még drágábbak az áruk, mint nálunk.
A város tengerpartja nagyon érdekes fekete finom homokkal borított, ahol napnyugtakor összegyűlnek a helyiek, hogy kifogják az óriás halakat. Egy egyszerű damillal, a végén egy horoggal derékig elmerülnek a vízben, ott ahol a madarak a víz felett körözve jelzik, hogy hol lehet nagy eséllyel kapásuk.
Itt éreztük először, hogy elkezdődött az esős időszak, minden délután 5-6 körül leszakad az ég. Ez persze a nagy hőségben nagyon kellemes, ha az ember már fedél alatt van, de minket általában az utcán ér utol, amikor kisebb várakozás után inkább nekiindulunk és a térdig érő vízben gázolva megpróbálunk hazajutni.

El Cocoból a fővárosba utazunk, aminek legkevésbé sincs jó híre, így nem igen szeretnénk a nagy hátizsákunkkal sokat bolyongani a városban. A pályaudvarról sikerült felhívni Markot, a vendéglátónkat, aki gyorsan közölte, hogy 5 percen belül a buszpályaudvaron vannak és felvesznek minket egy fehér autóval. Micsoda szerencse, gondoltam. Mark 46 éves, aki eddigi életét a bankszakmában élte le, ahol a Las Vegasi magánbankban 200 emberért volt felelős és az élete nagyjából 99,5%-ban a pénz körül forgott. Minden reggel azzal ébredt, hogyan tudnának több pénzt csinálni, majd elment dolgozni és hazajárt aludni. Ma hálás, hogy 2 évvel ezelőtt, amikor felébredt felhagyott mindennel a pénzét szétosztotta a volt felesége és a felnőtt fia között és Chilében új életet kezdett. Egy éve költözött Costa Ricába, ahol angolt tanít, csupán annyi pénzért, hogy ételt vegyen, hogy élvezze az életét és, hogy utazzon.
San José nem túl barátságos város, így csupán egy rövid sétára mentünk csak ki az utcára miután megszabadultunk minden csomagunktól. Prostitúció, késelések, lopások, szegénység és egy szép Nemzeti Színház, ahogy sokan jellemeznék a várost.
Közép-Amerikára egyébként általánosságban jellemző, hogy a nagy városok nem biztonságosak, ezeken a helyeken elszabadul a pokol és nem csak a turistáknak, de a helyieknek sincs könnyebb helyzetük. Ezt igazolja az is, hogy az esti órákban kocsiba ültünk, hogy hazavigyük a városból Mark barátnőjének a testvérét, mert éppen nem volt autója és sötétben senki nem kószál szívesen.
Másnap reggel Mark 5-re vitt ki minket a pályaudvarra, ahonnan pár órás buszúttal megérkeztünk Limónba. Az itteni feladatunk annyi volt, hogy megpróbáljunk némi pénzt levarázsolni a bankkártyánkról. Én a pályaudvaron maradtam a csomagokkal, Manuel pedig elindult felfedezni a bankokat. Bár világos nappal volt, a városban rengeteg junky él, akik pár dollárért simán leszúrnak, így a pénz kivétellel mindig vigyázni kell. Az akció sikeres volt, így a pénzhez jutás után Cahuitába érkeztünk. Limón mellett fekvő kis szigetre érkezett Kolombusz, amikor felfedezte az országot. A város ország másik oldalán, vagyis a karib térségben fekszik. A fővárosi veszedelem után megkönnyebbült érzéssel barangoltunk a nemzeti parkban, ami tényleg csodálatos. Costa Rica különben legfőbb természeti kincseiről híres. Még turizmus beindulása előtt sikeresen kialakították az ország imázsát és koncentráltan erősítették az ökoturizmust, a természet védelmét, ami mára nagy sikert arat. A növényzet a legtöbb helyen érintetlen, lehetőséget adva sok, igen ritka állatnak a továbbélésre. Az ország egyike azon keveseknek, amelynek nincs hadserege, mivel a politikai vezetés úgy döntött, hogy nem támogatnak semmiféle háborút.
Az országban számos lehetőség van önkéntes munkára farmokon, ahol a megújuló energiák, mezőgazdaság és újrahasznosítás áll a középpontban.

Clayton (26) amerikai állampolgársága ellenére soha többet nem akar Amerikában élni, mivel az ország politikája ellenkezik az elveivel, nem akar sem a munkájával (tűzoltó volt), sem a fizetett adókkal támogatni rendszert, így pár éve úgy döntött, hogy ide költözik.
A busz úton Clayton felé tartva próbáltuk megfejteni a találós kérdést, vagyis, hogy hol is kell leszállnunk. Annyit tudtunk, hogy szálljunk fel az x város felé tartó buszra és szálljunk le a színes pálmáknál. Megmondom őszintén ez nem volt túl bíztató, mivel a buszok az út göcsörtössége ellenére úgy száguldoznak, hogy nehéz bármit is észrevenni. De bíztató volt, hogy néhányan úgy tűntek, hogy tudják merre van ez a titkos hely. A színes pálmák azt jelentették, hogy az út mellett volt kb. 15 pálmafa, aminek a törzse különböző színekkel volt lefestve.
Minden kétség ellenére a találkozás nagyon egyszerű volt. Clayton az út mellett várt ránk egy kb. 15 éves Toyota jeepben, amivel az érkezésünk után a legközelebbi városkába mentünk, ahol mi meglátogattuk az ország egyik legszebb nemzeti parkját (kb. 8km séta), ő pedig a bankban időzött. A srác nemrégiben vett egy 17 hektáros farmot, amit én inkább egy dzsungelhez hasonlítanék, tele gyümölcsfával, buja növényzettel és állattal.
A terv, hogy a területen lévő hatalmas bambuszból házat épít, de addig is pár méterrel a telektől bérel egy házat, ahol minket is vendégül látott.
A telek felfedezésének alap kelléke volt a gumicsizma és macsetta. Bár nehézkesen, de találtunk pár rejtőzködő állatot. Láttunk sárga kígyót, viperát, színes békákat.
Esténként mindig más főz, tegnap nagyon finom thai kókuszos levest készítettünk. Általában mindenből a farmon termett alapanyagokat használjuk. Egyik este Manuel örömére megtanultunk csokoládét készíteni, nagyon egyszerű. Szintén érdekes, hogy Costa Rica a világ egyik legnagyobb kakaó exportőre, viszont a boltokban (ha lehet) csak külföldi csokit lehet kapni háromszor annyiért mint otthon.
A cölöpökön álló, karib stílusú faház annyira idilli volt, közvetlen a tengerparton és a dzsungel csak mögöttünk, hogy nehezen indultunk tovább.

Puerto Viejo – az ország egészen déli csücskében fekszik, közel a Panamai határhoz.
A város szintén turista paradicsom, a közelben néhány gyönyörű tengerparttal, bárok, éttermek, hotelek. Bár, azóta szenvedek kb. 50 csípéstől, mert néhol a homok tele volt szúnyoggal (ez egy speciális, a homokban él, kisebb, mint a normál és sokkal jobban fáj, ha megcsíp). A várostól közel 10 km-re található Costa Rica egyik legszebb tengerparti része, Manzanillo, Punta Uva, amit, ha szerencséd van és jön, akkor busszal egészen egyszerű megközelíteni. Mi nem sokat szoktunk várakozni, inkább a gyaloglást és a stoppolást választjuk. Általában szerencsénk van, én leginkább a pick-up hátulján szeretek utazni. Persze, ez csak turistásabb helyeken működik, ahol több a külföldi, így ők szoktak fuvart biztosítani. Most 3 kanadai lány vett fel minket és csak a homokos parton raktak ki minket.
Puerto Viejoból nem telt sok időbe, hogy megérkezzünk a panamai határhoz, ahol a határőrnek nagyjából 15 perc alatt sikerült kitalálnia honnan származom. A sor mögöttünk csak kígyózott. Én próbálkoztam az összes lehetséges általam ismert fordítással. Átengedett. Megérkeztünk Panamába.

Panama. Izzasztó az út. A hátunkon több mint 17 kiló fejenként. Várjuk, hogy érkezzen a helyi kis járat, amivel csupán fél órát utazunk és megérkezünk Changinolába. A város nem mondanám, hogy szép, nem is túl vonzó, de mégis van némi sármja, így úgy döntünk, hogy az egyik kis elhasznált hotelben kiveszünk egy szobát 15$-ért és a nap hátralevő részében megpróbáljuk kitalálni, hogyan tudnánk eljutni a közeli folyó szélén élő indián közösségekhez.
Első lépésként El Silencióba mentünk, ami egy egy utcás kis falu, ahonnan indul néha hajó. Persze menetrend nincsen, így ha sokan összegyűlnek, akkor a hajós kapitány hazaszállítja utasait.
Miután rájöttünk, hogy honnan indulnak a fatörzsből faragott kenuk már csak egy kapitányt kellett találnunk, mert az aznapi járat már megtelt.
Gondoltam aktív leszek és egy várakozó bácsikától próbáltam hasznos infót gyűjteni. A bácsinak felcsillant a szeme és rögtön telefonálni kezdett… nem nagyon értettem, de valami olyasmit mondott, hogy csak várjunk itt egy órát és jön valami rokona. Hmm…árat persze nem tudott, és ilyenkor, mikor nehézkés valahova eljutni, látják, hogy turista vagy, rögtön az égig szöknek az árak. 1-1.5 óra múlva meg is érkezett a Raúl, aki mint kiderült turizmussal foglalkozik, és néha túrákat is szervez.
70 dollárról indult, de aztán kompromisszumot kötöttünk és 30 dollárért elfuvaroztak minket másnap reggel a Bonyc közösséghez. A félreértés csupán annyi volt, hogy a srác csak miattunk jött le délután a folyón, mert a bácsi azt hitte, mi rögtön mennénk.
A folyó mellett összesen 11 indián közösség található még, akik legfőképp mezőgazdasággal foglalkoznak.
De nem biztos, hogy ez sokáig így marad, hiszen már elkezdődött egy gazdag kolumbiai által finanszírozott víztárolóprojekt, hogy áramot generáljanak, elárasztva az egész környező térséget.
Az emberekkel pedig aljas módon elhitetik, hogy nekik nem kell elköltözniük, hogy mellőzzék a háborgásokat. Persze az államfő csak rábólint, hiszen rengeteg pénz folyik be, nem gondolva arra, hogy mekkora kárt okoznak a természetben, őserdőket elárasztva, állatokat kiírtva, és nem is beszélve az ország kulturális értékeinek a porba tiprásáról.
Reggel 8 órakor találkoztunk a ”kikötőben”, ahonnan egy órán belül megérkeztünk a Bonychoz.
A helyiek nagyon visszahúzódóak, a legtöbben csak a veranda csücskéből figyeltek bennünket. A területen csupán néhány ház található. Vasárnap ellenére sokan keményen dolgoztak az új iskola építésén.
Bár mi azt hittük, hogy egyedül is eltalálunk a másik a faluba, Raúl addig erősködött, míg megfűzött minket, hogy az utat a testvérével tegyük meg néhány dollár fejében. Igaza volt. Szerintem soha nem találtuk volna meg a kb. 1 óra sétányira fekvő kis közösséget, ahova nemcsak a dzsungelen, de 2 folyón derékig elmerülve kellett átkelnünk. A folyó sodrása iszonyat erős volt, a talpam a síkos köveken csúszkált, de a víz kellemes hőmérséklete minden nehézséget kompenzált.
Az egyik 3 gyermekes család beinvitált magukhoz, ahol hétvége révén az egész család összegyűlt. Ilyenkor esznek, isznak, a nők együtt szoptatnak…
A házban annyi gyerek volt, mint egy egész iskolában. A háziasszony csupán 23 éves, a férje pedig a kemény hétköznap munka mellett zenél. Annyira örültek nekünk, hogy nem tudták mivel kedveskedjenek, így egyszerre az apa a fiával zenélni kezdett, a nők az ünnepi levest tálalták. A levesben yukka, banán és valami tehénszerű állatnak a csontja volt jó sok mócsinggal. Bármilyen illetlenség is ezt a részt nem bírtam megenni és tudom, hogy ez az ő szemükben a legfinomabb falat.
Az úton visszafele találkoztunk halászokkal, hazafelé tartó családokkal. Tutajon utazókkal, ahol az egész család a város felé tartott. A tutajt ugyan csak egyszeri használatra építik, mivel csak a folyón lefele tudják használni, de két embernél már megéri az egy napi munka, mivel a helyieknek is a tarifa 5-6 $ egy útra.

Changinolából másnap Bocas del toroba utaztunk. A szárazföldről egy 40 perces hajóút után Isla de Colónra érkezik mindenki, amely a szigetcsoport legnagyobbika, illetve itt található a ’város’. Első ránézésre nem túl izgalmas, de ha az ember rájön merre is induljon felfedezni a többi szigetet, ahol szintén képeslapra illő tengerpartot találunk, akkor jó sokáig el lehet itt időzni. Elly, már tudott rólunk, hogy érkezünk, csak a pontosítás kedvéért felhívtuk, hogy hol is találkozzunk. Mivel a német lány 2 hónapig dolgozik itt – egy amerikai házaspár házára vigyáz – elegendő helye volt a házban, hogy vendégüllásson minket egy éjszakára. A ház 8 km-re található a központtól, ahova szinte végig a sárga homokos tengerpart mellett puha homokdűnékkel borított út vezet. Így a legpraktikusabb jármű a quad. Ezzel cikáztunk néhányszor.
A ház egy kisebb domb tetején fekszik és bár a tengert látni nem lehet az előttünk lévő óriás fáktól, a hullámok erős hangja minden pillanatban hallatszik. Bár tető fedi a házat, az oldala teljesen nyitott, vagyis nincsenek ablakok, így állandóan a szabadban is vagyunk meg nem is.
Elly nem igazán az a típus, akivel szeretnék több időt eltöltetni, így nem szinte örülök, amikor felajánlja, hogy az egyik ismerősénél tudnánk aludni pár napot, mert ő közvetlen a városban lakik. Dawnával már aznap reggel megismerkedtünk, mivel bemutató túrára vitt minket egy 40 hektáros farmra, ahol egy nagyon gazdag amerikainak dolgozik – bár még nem igen tudja, hogy mit, mert nem sikerült kitalálniuk, hogy mit tegyenek az óriás területtel. Dawna nagyon kedves kis karib faházában töltünk 3 napot, amikor élvezzük, hogy van internet és tető a fejünk fölött, mert folyton zuhog az eső, sokaknak nagy boldogságára, mivel újra lesz víz, amit használni tudnak.
Közben egy véletlen folytán ameddig én az itallapot böngészem Manuel megpillant egy kiírást, hogy vitorlás hajóra embereket keresnek. A hajó hamarosan indul a San Blas szigeteken keresztül Cartaghenába, vagyis Kolumbiába. Akit érdekel tud emailt írni, illetve a tűzoltóság melletti kikötőből a hajóra kiáltani. Mi izgatottan a kikötőbe sétálunk, gondolva, hogy ilyen csak a mesébe lehet, mert pont ezt az utat kell megtennünk, csak sokkal bonyodalmasabban, drágábban egy másik kikötőből. Az emberek többsége egy 5 napos charter hajóúttal éri el Kolumbiát (400 $) 2 napot töltve a San Blas szigeteken, ami állítólag az egyik leggyönyörűbb, 400 szigetből álló szigetcsoport, ahol a Kuna közösség kivívta autonómiáját és a panamai államnak, külföldieknek semmi befolyást nem engednek döntéshozatalaikban.
Pár méterre a kikötőtől ringatózik egy masszív fekete hajó, ahova átkiabálunk és pár percen belül Manuelt egy kajakkal a fedélzetre szállítják.
A hajós kapitány Thom, aki 21 éves kora hajózik és 5 éve él ezen a kalózhajón. A francia srácon kívül az ausztrál barátnője, Kim és Kat a fülöp-szigeteki cica lakik még a hajón. A csapathoz már biztosan csatlakozott egy ausztriai lány és két amerikai srác. A mi sorsunk csak pár napon belül derül ki, mert Thom régebb óta email kapcsolatban van egy 4 fős társasággal, akik csatlakozni akartak.
Első hallásra minden remekül hangzik. Az 5 nap helyett mi 2 hónap alatt tennénk meg az utat elidőzve néhány mesebeli helyen.
Másnap hivatalosak vagyunk a hajóra, ahol az esti órákban, gyertyafényben ünnepeljük Mike (az amerikai srác) 28-ik születésnapját. Az ünnepi menü homáros pizza. Desszertként pedig sült banán csokoládészósszal.
Az éjszakát a hajón töltjük és Thom közölte velünk, hogy a másik csapat nem érdekli, szeretné, ha mi utaznánk velük tovább. Hurráááá….
Már csak néhány nap és a tervek szerint megérkezik a másik srác Amerikából egy alkatrésszel, amivel újra üzembe helyezik a hajót.
Mivel mi már elég régóta itt vagyunk, s bár élvezzük a napokat, az éjszakai életet ( ez az első hely, ahol bulizni mentünk), az egyik bárnak a táncparkettje hosszasan benyúlik a tengerbe, ahol mindenki ropja hajnalig, mi úgy döntünk, hogy pár napra meglátogatjuk Panama hegyeit.
Bouquete az egyik amerikai magazin által pár éve a negyedik helyet kapta, mint legjobb nyugdíjas desztináció. Mondanom sem kell azóta milyen felkapottá vált a hegyek között elterülő városka. Szép, szép, bár európai szemmel mégsem voltam annyira elájulva. Egy pár kilométeres séta közben meglátogattuk a helyi kávéültetvényeket, patakokat, házikókat.
Másnap David, a térség fővárosa után egy éjszakát a közeli felhőerdő közepén található hostelben töltöttük, ami a csúcspontja volt a pár napnak.

Manuelnek holnap ünnepeljük a szülinapját, úgyhogy megpróbálok némi alapanyagot venni a tortához:)

Ha valakit érdekel több infót megtudtok a hajóról, Thomról a weblapján: http://karaka.site.voila.fr/

Budapest-Nicaragua

Budapest – New York

Azt talan mindannyian tudjatok, hogy utunkat aprilis 27-en New Yorkban kezdtuk el, ahol korulbelul 1 hetet toltottunk. New York magaert beszel, rengeteg a latnivalo, rengteg az ember es ebbol kifolyolag nagyon szines a varos.Mi korulbelul napi 10-13 orakat koszaltunk az utcakon es este 10-11 korul hullan doltunk az agyba. Az elso lany, akinel 3 napig szalltunk meg Brooklynban lakott, a pap pedig Bronxban. A koltozes napjan csupan a metron 2.5 orat toltottunk. Tehat, aki New Yorkba kivankozik szamoljon par nappal mindenkepp.A lannyal ellentetben a volt papbacsi nagyon kedves volt, hihetetlen, hogy nemely embernek milyen bizalma van idegenek fele. 20 evet toltott Afrikaban misszionariuskent, bejarta szinte egesz Latin-Amerikat, ugyhogy meselnivalo mindig akadt. Nala barmikor lehet lakni Aki nem tudna mind a ket helyen a couchsurfing segitsegevel talaltunk szallast.Erdmes megnezni… Sot mi tobb minket ez huzott ki a pacbol a repteren is.New York – Fort LauderdaleMajus 4-en indult volna az esti orakban NY kisebbik reptererol a Spirit Airlines altal uzemeltetett jaratunk Fort Lauderdalebe, ahol nem is gondoltuk, hogy repulot kell valtanunk ahhoz, hogy megerkezzunk Managuaba, Nicaragua ‘rettegett’ fovarosaba.Becsekkolaskor varatlan fordulat tortent, -amint kesobb kiderult ennel a tarsasagnal nem is olyan varatlan- kozoltek, hogy a rossz idojaras miatt sajnos kesik a gep, igy nem fogjuk elerni a csatakozo jartot es a legkozelebbi gep 3 nap mulva esedekes.Normal esetben ilyenkor az ember kap valami karpotlast, vagy legalabb biztositanak szallast…, de szerencsejukre az esore/idojarasra tudtak fogni mindent, amely allitlag az egyetlen eset, amikor nem tartoznak az utasoknak semmivel.Ekkor egyszerre sebes pozitiv es negativ gondolatok cikaztak a fejunkben, milyen jo is, hogy Floridaban tolthetunk 3 teljes napot, de hol fogunk lakni, mi lesz a Managuaban lefoglalt szallassal, akik mellesleg csak a mi 5-dik konyorgo levelunkre jonnek ertunk a repterre (ejjel 1-kor), mi lesz a nagypapaval, aki Ometepe szigeten var minket es azt hiszi majd, hogy elvesztunk a fovarosban…A helyzet adott volt. Orulunk, hogy megyunk Floridaba.Meg a repteren gyorsan irtunk nehany embernek a couchsurfingen, hogy ez meg ez tortenet es nem tudna-e valaki fogadni minket. Ha nem is aznap estere, hiszen ejfel-1 korul landoltunk, talan a kovetkezo ket ejszakara… En nem hittem volna, hogy ez tenyleg ilyen szuperul mukodik, hogy ennyi nyitott ember van a vilagban.Leszallas utan meg meg sem kaptuk a csomagokat, amikor egy nagyon kedves email vart minket. Brandy szeretettel vart minket, tenyleg gyonyoru, a tengerparttol kb 10 percre fekvo hazaban. Annak ellenere, hogy aznap erkezett hozza egy masik par Kanadabol, minket is elszallasolt. Azonnal kulcsot nyomott a kezunkbe, mondta, hogy holnap o koran megy dolgozni, de erezzuk magunkat otthon, hasznaljuk a bicikliket es majd este talalkozunkMondanom sem kell ez igazan meglepeteskent ert.Masnap a kanadai parral reggeli utan Miamiba mentunk (nekik volt autojuk: napi 13 USD-ert bereltek).A maradek napjainkat Fort L-ben toltottuk, ahol mindketten sikerult nagyon vicces foltokban leegnunk, cirkaltunk a hatalmas, felbecsulhetetlen erteku villak kozott, amelyek szinte termeszetes tartozeka volt az orias meretu jacht is.3 nap utan szomoru bucsut vettunk Brandytol is trinidadi baratjatol, akik nem csak szallast, de meg repteri transzfert is szolgaltattak nekunk. Tenyleg, igazan kedves emberek.Fort Lauderdale – NicaraguaMajus 4-e helyett 7-en este az ejfeli orakban megerkeztunk Nicaragua fovarosaba, Managuaba. A ‘legendak’ szerint az orszagban az esti orkaban, fokenta a fovarosban nem erdemes koszalni, igy kicsit felenken tettem ki a labam a repterrol.Persze, rengeteg amerikai turista erkezett velunk egyutt, hiszen Nicaragua kedvelt szorf paradicsom is.10 perces taxiut utan megerkeztunk a vendeghazba, ahol nagyon egyszeru, de tiszta szoba vart minket.Masnap egy kis reggeli seta utan a szallasadonk segitett fogni egy taxit, amiben ugyan mar harman ultek, de mi meg gond nelkul kenyelembe helyezzuk magunkat a picurnya csomagjainkkal, gondoltak.Utkozben kiszortuk a tobbi utast es a buszallomasnal mar csak mi maradtunk. Az elmeny, ami itt fogadott, felejthetetlen ilyenben meg Azsiaban sem volt reszunk, hiszen ott jo szokasukat megtartva (valoszinuleg a vallas miatt is) akarmennyire kozelkerulnek hozzad nem erintenek meg. Itt sajnos ez nem igy van. Segitoen, mielott meg kiszalltunk volna a kocsibol, mar nyitottak a csomagtartot, hogy kivegyek a taskainkat. Itt korulbelul 15 emberrol beszelek. Lelassultsag nem elony A helyzetet leginkabb egy hatalmas hangyabolyhoz tudnam hasonlitani, amibol alig lehet kitorni. Mindekozben torkaszakadabol uvolti mindegyikuk a varos nevet, ahova az o altaluk preferalt busz indul.Szerencsenkre a mi jaratunk nem parkolt messze, igy felmenekultnk az amerikabol importalt kozel 40 eves iskolabuszra, ahol kenyelembe helyezhettuk magunkat a 2 oras ut erejeig.Kocsikulcs fordulassal megszolalt a zene es Aventura osszes szamat vegigbulizhattuk Rivasig. A buszo itt leintesre allnak meg, utasok fel-le, kinek hol kenyelmesRivastol nem messze talalhato a kikoto, ahonnan az egy oras hajouttal meg is erkezunk Kozep-Amerika legnagyobb tavanak szigetere, Ometepere.A hoseg tikkaszto, de mi ennek orulunk…az emberek szinte csak spanyolul beszelnek, en ennek is orulok, legalabb nagyobb a nyomas, hogy temposan megtanuljuk az alapokat. Mivel a szigeten csak varoskak vannak, az embereket kerdezoskodes segitsegevel talalja meg az ember. Utca, hazszam ismeretlen. A nagypapat, akihez jottunk csak ugy ismerik, hogy a nemet – el aleman -, pedig mar 21 eve itt lakik. Par percen belul tenyleg meg is talaltuk, aki eppen keresztrejtvenyt fejtett a fedett teraszon. Manueltol suttogva kerdeztem, hogy szerinte jo otlet-e, ha a csapbol folyo vizet isszuk, de kiderult itt Azsiaval ellentetben ihato a csapviz (a szigeten biztos). Miutan lehutottuk magunkat a jeges vizzel, megismertuk a csalad tobbi tagjat is.Dedlefen (nagypapa, tegnap unnepelte 79-dik szuletesnapjat) kivul itt lakik a felesege, aki 25 evvel fiatalabb nala (helyi asszony). Rajtuk kivul a no lanya, aki sokat nincs a szigeten es az o masik ket lanya, akik 6 & 12 evesek. A telken 3 kulonallo haz all, az egyikben lakunk mi, ez a legujabban epitett, talan legszebbnek mondhato. Bar, nem mintha itt barki is torodne ezzel. A kert szep, rendezett, de a szobak, a hazak nagyon egyszeruek. A falakat nem festik le, egy agy, egy szekreny es slussz.A konyha, mosogato es mosoresz a fedett terasz alatt talalhato. Az eddigi eszreveteleim alapjan a helyi nok napi elfoglaltsaga a mosasbol (termeszeesen kezzel – mar en is megtanulam), talan a kerti locsolasbol, a szomszed kuksolasabol es a nagyon egyszeru fozesbol all. Nemzeti etelkent titulalt gallopinto – vorosbab rizzsel osszekeverve – napi eledel minden csaladban.Az elso napokaban nagyon nehez volt megszokni, hogy itt minden olyan lassan torteneik, itt mindenki raer, semmi rohanas. A sziget csendjet a zeneszo, a lopatak dobogasa, a gyerekek zsivalya, a busz dudahangja, a nok kezenek mosas kozbeni surlodasa tori meg.Termeszetesen, kozert itt nincsen, minden sarkon valamit tudsz venni, ha szerencsed van, lesz aki mast arul mint a tobbiek.A lanyok itt 15 eves korukban erik el az erettseget, hogy noknek titulaljak oket. Ettol a kortol kezdve mar barki kikezdhet veluk. Igy nem csoda, hogy atlagosan 3-4 gyermek edesanyja egy korunkbeli lany.Persze, ez azt is jelenti, hogy a ferfiaknak meg csak ekkor kezdodik az elet java, a lanyoknak meg szexualis teren kezd veget erni. Szules utan nem torodnek magukkal egyaltalan es meglepoen nagyon tulsulyosak.A nagypapa hobbibol nemetet tanit ingyen barkinek. Osszesen 5 tanitvanya van.:) ebbol is 4 testver. Az otodik fiu azt mesete multkor viccesen, hogy o 8 testvererol tud, a tobbit szerinte az apja se tudja.Ahol lakunk a nonek is 3 gyereke van 3 apatol, de a gyerekek meg soha nem lattak az apjukat… tehat itt aztan lehet meselni az idealis csaladmodellrol.Az orszag rengeteg segitseget kap kulfoldiektol, onkentesektol, a turizmus fejlodik, de nem hiszem, hogy itt az emberek egyaltalan felkeszultek lennenek nagyobb szamu turistak fogadasara.Reggel 6 ora van, Manuel elindult megmaszni az egyik vulkant, remelem visszater…En mar hallom a szobaban, hogy valaki elkezdte sikalni a ruhakat.Hamarosan nekiallok a spanyoltanulasnak, aztan van egy talalkozonk egy sraccal, aki par eve vett egy telket es sajat kezuleg epiti a hotelszeruseget. 3-4 hazbol allo komplexum es mar csak az egyik haz fele hianyzik.Mivel itt a fozesnek tenyleg semmi kulturaja nincsen kitalaltuk, hogy nehany alap dolgot (hogy kell teszat fozni…) megtanitok ket lanynak, akik majd szakacskodnak. Szamitasainkkal ellentetben nem hiszem, hogy meg egy hetnel tovabb maradunk a szigeten, ez meg eleg lesz arra, hogy korbejarjuk az egeszet. Mondanom sem kell, termeszetileg gyonyoru, ket hatalmas vulkan labanal, gyonyoru madarak, dzsungel…

Nicaragua II.

Ometepe – Granada

Mielőtt elhagytuk volna Ometepét, átutaztunk a sziget másik oldalára, hogy megmártózzunk a híres forrásvízben, illetve, hogy megmásszuk a sziget kisebbik, ám sokkal gazdagabb növényvilágú, szinte dzsungeles vulkánját. A túrát korán reggel kezdtük pár liter víz és néhány banán kíséretében, ami nehézkesen, de kitartott a 8 órás úton.

Valaki ajánlotta, hogy ha arra járunk érdemes megnézni szállás céljából a Totoco nevezetű eco hotelt, ami 6 hektáron terül el közvetlen a tópart feletti hegyen. Szerencsénkre a holland fiatal tulajdonosok gondoltak a fiatal vendégekre is, így építettek egy nagyobb dormitoryt, amelynek teteje nem volt teljesen zárt, így közvetlen a természetben éreztük magunkat. Reggel a majmok hangos ordítása ébresztett bennünket. Szuper hely, nagyon jó ötletekkel és tényleg eco.

A szigetet elhagyva Granada felé vettük utunkat, amely Nicaragua egyik legszebb városa, igazi koloniális stílusú, színes házakkal, hatalmas belső udvarokkal, minden utcasarkon templommal. Nicaraguában nagyon erősen dominál a katolikus vallás, a buszokat Jézus képekkel dekorálják, vasárnap mindenki a templomban ül, ennek ellenére a többség a lopást mégsem tartja bűnnek.
Ebben a városban lakik a legtöbb külföldi is. Az első éjszakát Johnathannál töltöttük, akit szintén couchsurfingen keresztül ismertünk meg.
Miután a délutáni órákban megérkeztünk a 45 éves amerikai életművészhez az ittlétünk úgymond nagyobb fordulattal megváltozott. A nyugodt, zárt szigeti életritmus után itt más várt bennünket. Johnathan extrém ízlése az első pillanattól kezdve magáért beszélt. Lila falak, piros csempe, kék bár pult, stb. (fényképen láthatjátok), plusz 4 csivava (sorrendben 8,9,10,11 elnevezéssel). 1-től 7-ig a teknősöket nevezte el.
Johnathan körülbelül 1,5 éve lakik itt, azóta próbálja felépíteni csodapalotáját, amely Miamiban a legmenőbb night club lenne, de itt sajnos nem állja meg a helyét.
Az ország iránti elégedetlenségét, az emberek iránti utálatát gyorsan tudomásunkra hozta. Állítása szerint minden alkalommal meglopják, becsapják, annak ellenére, hogy ő segít a szomszédok házait rendbe tenni, újra festeni (ez később kiderült, azért teszi, hogy az ő ingatlanja többet érjen, sőt mi több a munkát is a couchsurferekkel végezteti).

Érkezésünk után pár perccel megérkezett Becky és Own, akik a szomszédban laknak. Londonban december óta munkanélkül voltak, elhatározták, hogy ideköltöznek pár hónapra, mivel Becky anyukája felépített egy gyönyörű házat, két belső udvarral, medencével, könyvtárszobával, 3 hálószobával. A ház egyébként üresen állna, kivéve a reggeli órákat, amikor a bejárónő pár órát itt tölt a takarítással, illetve az esti órákat, amikor a hölgy férje őrzi a csodaszép ingatlant (lásd fotók).
Terveik szerint 2 szobát ki szeretnének adni, így szükségük volt pár jól használható fényképre, illetve néhány tanácsra mit is érdemes feltenniük a weboldalra. Ennek kapcsán még aznap este megkértek minket, hogy menjünk át hozzájuk másnap egy kicsit segíteni.
Nem sokkal később csatlakozott a társasághoz Claudio (kb.65 éves), aki kanadai születése ellenére dél-olasz maffia családból származik, így örökölte azt is hogyan meséljen órákig színészi előadásmódban történeteket. Claudiót pár nappal azelőtt megtámadták egy macsettával (itt szinte mindenki van ilyen hosszú, főként munkaeszközként használatos kése), ami az arcán egy nagy vágást okozott. Arany szabály, hogy itt soha nem lehet beleavatkozni, ha két nő összekap. A teljes történetet én sem értem, de a lényeg, hogy az egész két nica nő egymásnak esésével kezdődött. Állítólag ez itt természetes.
Pár óra múlva elszakadtunk egy gyors vacsora erejéig az igen szórakoztató és vegyes társaságtól. Miután visszatértünk egy kutyával megfogyatkozott a társaság. Elrabolták az egyiket. Filmjelenethez hasonlóan a rablás után egy fiatal gyerek hozott egy mobiltelefont és biztosította Johnathant, hogy majd ezen hívni fogják a váltságdíj végett.
Közben majdnem elfelejtettem, hogy Tony is előkerült a ház egyik szobájából. Akkor az még nem teljesen derült ki, hogy az angol fiú már két hete lakik ott, bár ezért cserébe minden nap festeget egy kicsit a szomszédban.
A kalandok másnap folytatódtak. A csengő minden órában legalább kétszer megszólalt és mindig valaki más állította, hogy ő tud valamit a kutyáról.
A kutyát nehézkesen valaki 2 nap múlva visszahozta.

Tonyt megcsípte egy skorpió, így őt az angolok elvitték a faluszéli kórházba, ahol az infúzió lecsöpögése után közölték vele, hogy jó lenne, ha már elhagyná a betegágyat, mert mások a földön várakoznak…
A furcsa házban töltött órák hozzásegítettek ahhoz, hogy megértsük miért is történik ennyi negatívum az amerikaival. Ő az a bizonyos típus, aki vonzza az ilyen típusú eseményeket, akivel mindig kell, hogy valami történjen, egyébként nem érzi jól magát.

Manuel fotómunkájáért cserébe kaptunk néhány vendég éjszakát az angoloknál, annak ellenére, hogy messze nem terveztük ilyen sokáig ottlétünket Granadában.
Velünk együtt Tony is átköltözött.


Granada – Bluefield

Granadából a hajnali órákban elcsíptünk egy buszt, ami Managuába vitt minket, ahonnan egy másik járattal 7 órát utaztunk, míg elértük Ramat. Sajnos az itteni hajócsatlakozást már nem értük el, így az éjszakát ebben a kis poros városban töltöttük, ahonnan másnap reggel 2 óra hajókázás után megérkeztünk Bluefield nevű városba. A régióban május óta elkezdődött az esős időszak, ami azt jelenti, hogy bármikor utolérhet bennünket egy jó kis trópusi zuhé. Ez velünk pont akkor történt, amikor beszálltunk a hajóba, mondhatni kis csónakba, ami addig soha nem indul el, míg 20 ember meg nem váltotta a jegyét. Úgy tűnt felkészültek, mivel egy nagy nejlon darabot borítottak a fejünkre, amit mindenki teljes erejével próbált tartani, hogy el ne szálljon a sebesség miatt. 1 órát a lepel alatt, 1 órát a nélkül utaztunk végig a folyón.

Bluefield az ország másik, vagyis karib oldalán fekszik, így teljesen más kultúrával rendelkezik, más népcsoporttal lakott. Érdekes keveredése található a környéken a kreoloknak, a miszkitóknak és a nicaraguaiaknak.

A városba egy részről szerencsésen jó időpontban érkeztünk, mivel pont május utolsó napjaiban rendezik meg a térség legnagyobb karneválját, utcai táncosokkal, dínom-dánom…
Abból a szempontból viszont szerencsétlenül alakult, hogy a következő hivatalos hajó 5 nap múlva indult a Corn islandre, amiért tulajdonképpen idáig utaztunk. A sziget Nicaragua egyik legszebb helyeként emlegetett, turisták által még limitáltan látogatott karib-tengeri csoda.
Terveink szerint megpróbáltunk volna Corn islandről átjutni a nem messze fekvő, viszont már Kolumbiához tartozó Providencia szigetére, ahol találkoztunk volna a Fruzsival és Csanáddal.

Rövid kérdezősködés után örömmel hallottuk, hogy másnap El Bluff kikötőből
(20 perc hajóút Bluefieldről) cargo hajó megy a szigetre. Reggel 5 órakor már a hajónál várakoztunk 3 amerikaival, egy görög lánnyal és pár helyivel, akik a Corn islanden laknak – igazán ez erősített meg bennünket, hogy nem lehetünk rossz helyen, ha valaki, aki ott lakik, szintén velünk együtt utazik.
Megérkeztünk El Bluff kikötőjébe. Pár perc alatt kiderült, hogy aznap onnan hajó biztos, hogy nem indul Corn islandre, de holnap viszont tuti. Kételkedve, de mégis próbáltunk hinni az újabb infónak, így szállást kerestünk a nem túl barátságos szigeten. Azt hiszem eddig ez volt életem legócskább helye. A kemény gyerekmunkától kezdve, a drogokig itt minden megtalálható volt. Bár, mint mindig, itt is összeakadtunk egy nagyon szimpatikus homárhalásszal, aki megvendégelt magához és a felesége átlagon felüli, nagyon finom ételt készített nekünk.
Jellemzően a halászi munkát a kreolok végzik az országban. Gregory kreol származása révén remekül beszélt angolul, így beavatott minket a homárhalászat legmélyebb fortélyaiba is.

A nap folyamán a Corn islandre kívánkozó turisták száma körülbelül 20-ra ugrott. Mindannyiunkat értesítettek, hogy a cargo hajó reggel 6 körül érkezik, de tanácsos 5-re a kikötőben lennünk.

Másnap a mi reggelünk már egy igazi kalanddal kezdődött, miután a vendégház tulajdonos nője bezárt minket a házba (nagy rácsos ajtó), mivel szerinte nem 100, hanem 130 cordobába kerül a szobánk. A szoba elfoglalásakor megállapodtunk az árban, de úgy tűnik, ő meggondolta magát és az éjszaka folyamán felemelte az árat.
A nő hisztérikus és gonosz (azzal nyugtatott minket, hogy kinyitja majd az ajtót, ha elment a hajó, majd magára zárta szobája ajtaját) viselkedése miatt már csak azért sem fizettünk neki többet.
Egyetlen kiutat találtunk. Az egyik szoba ablakából a kertbevezető lépcsőre ugrottunk, ahonnan menekülőre vettük…
Kb. 1 óra múlva, mikor a hajó még sehol sem volt megjelent a nagydarab miszkitó nő, hogy követelje a pénzét…mi már csak a rendőrnek fizettünk.
9 óra tájt felkeltek a kikötő dolgozói, akik határozottan közölték, hogy a hajó még nem indult el Ramaból, ami azt jelenti, hogy még legalább 5 óra, ha egyáltalán elindul…De akkor miért mondja mindenki biztosra?? Miért? – csupán azért, hogy mondjanak valamit.

Mivel elég sokan voltunk a csalódottak táborában megpróbáltunk találni egy halászt, aki fuvart biztosít a pár órás útra. Alkudozásra nem volt sok lehetőségünk, az ár 700 USD-ral kezdődött. Annak ellenére, hogy Nicaraguában vagyunk és azt hinnénk, itt mindenki örül minden kis pénznek, nem, ez nem így van. A körzet nagy drog továbbító központtá vált, így ez gyors és könnyű lehetőség sok pénz keresésére.
Rengetegen erre szállítják Kolumbiából a drogokat Amerikába, ám a rendőrök helikopterrel figyelik őket és ellenőrzik a hajót, így ha vészhelyzet van a kapitány kénytelen megszabadulni a kokaintól, így nincs más választása, mint a vízbe dobja a hatalmas zsákokat. Egy zsák körülbelül … kg kokaint tartalmaz, amelynek az itteni értéke … Ft. A halászok fehérhomár halászatként emlegetik azt, amikor valakinek szerencséje van és rátalál egy ilyen csomagra.

Bluefield – Pearl Lagoon, Pearl Keys

El Bluff kikötőjéből vissza Blufieldre és gyors döntés után már egy másik hajóban találtuk magunkat, ami a Pearl Lagoonhoz szállított bennünket. Még a kikötőben csatlakozott hozzán egy chilei srác, aki együtt utazott a japán fiúval és egy görög lány.
Pearl Lagoon nem nagy város, viszont lakosságának többségét kreolok alkotják - akik sokkal életvidámabbak, mint a nicaraguaiak-, így kellemes hangulatú.
Mialatt a tengerpartra sétáltunk egy bokorból hirtelen két rendőr izgatottan ugrott elő. Az egyikük kezében pisztoly, a másik egy gumibottal hadonászott.
A jelent ismét filmbeillő volt, pár perc rohangálás után elkapták a keresett személyt. Bilincs, és mivel a város nem nagy elsétáltak a rendőrségre.

Az esti órákban az egyik étteremben összefutottunk egy spanyol sráccal, aki itt él egy ideje, a barátnőjéé (helyi) az étterem és kiderült, hogy szerveznek kirándulást a Pearl szigetekre. Nem is álmodtunk róla, hogy oda eljutunk a horribilis árakból kifolyólag, de ez alkalommal szerencsénk volt és ötünknek sikerült nagyon kedvező üzletet kötni. Így majdnem 3 napot töltöttünk a lakatlan szigeteken, sátorban aludtunk, éjjel nappal kókuszt ettünk, a halászok friss zsákmányából válogattunk, meglátogattunk egy halász szigetet… fantasztikus élmény volt.
A hullámok sokszor 3- 4 méter magasan voltak mellettünk, de a kapitány mindig megnyugtatott, hogy ez természetes…csak egy kicsit nyugodtam meg.

Esténként mindig a halászok (hárman jöttek velünk) izgalmas történeteit hallgattuk. Az egyik srác háromszor is talált kokaint. Ennek ellenére csupán két kis faháza és egy hajója van. A pénz itt gyorsan jön, gyorsan megy. Mellesleg a bank nem nagy divat, és a matrac alól az egyik rokona kirabolta a vagyonából.

A szuper túra után visszatértünk a szárazföldre, ahonnan Costa Rica felé vettük utunkat. A reggel 5 órás busszal Ramaba mentünk vissza, ahol elértük a San Carlos-i buszcsatlakozást. San Carlos közvetlen a határon fekszik. Az út összesen este 9-ig tartott folyamatosan. Borzalmas út körülmények között, néha majdnem felborultunk, de még idejében visszatolatott a buszsofőr, hogy újból vegye az irányt.
Nagy szomorúságunkra a vendég házban derült ki, hogy a lelakatolt kistáskából, amit esővédő is takart, és végig az ölünkben vagy a lábunk között volt hiányzott egy táska, amiben az útlevelek voltak. Kiraboltak. Innentől mindenkire nagyon csúnyán néztem.
Éjfél volt mire megérkeztünk a rendőrségre, amely a ’város szívében’ – 3 km-re a várostól helyezkedett el. Fél órába telt még valakit sikerült felébresztenünk a horkolásból. A rendőrség nagyon mókásan nézett ki. Igazi időutazás. A rendőrtiszt 10 perc keresgélés után talált papírt, amit befűzött az írógépbe.
4 hét ittlét után egész jól megértettük egymást, megtanultam hogy mondják spanyolul: elrabolták, a mellettünk ülő férfi gyanús volt, útlevél…
Másnap reggel az immigrációs irodában kezdtük a napunkat, ahol az este jól begyakorolt mondatokat ismételgettük spanyolul, hogy ismét felvázoljuk a történteket.

A legrosszabb hír az volt, hogy a hosszasan megtett utat újból meg kellett tennünk, mivel nem volt más választási lehetőségünk, mint visszamenni Managuába.
Ezt aztán tényleg nem kívántam… Mellesleg az én helyzetem még bonyolultabbnak tűnt, mivel Nicaragua a kubai magyar nagykövetséghez tartozik. Így csak ők tudnak nekem bármit intézni. Végül a német követség segítségével, úgy tűnik hétfőn átvehetjük az 1 évre érvényes útleveleinket.
Tehát még aznap a hajó és busz közül a hajót választottuk és 14 óra út után megérkeztünk Granadába. Ismét Granadába az angolokhoz, akik nagyon rendesek és befogadtak minket, ameddig nem kapjuk meg az útleveleinket…

Ha minden jól megy, hétfőn útra kelünk és Costa Ricán, Panamán keresztül átutazunk Kolumbiába.:)