Bocas...
2009. július 21., kedd
2009. július 10., péntek
Costa Rica & Panama
Costa Rica
Eljött a várva várt nap, amikor átvehettük az útleveleinket. Persze az érzelmek kettősek voltak. Én kifejezetten nem szeretek Managuába menni, bár az út nem is olyan hosszú, mert az úgynevezett csirke buszokon (ezek a legolcsóbbak és leglassabbak, mivel minden egyes utas igényét egyesével veszik figyelembe – volt amerikai iskolabusz) kívül Granadából rengeteg kisbusz is szállítja az utasokat. A tarifa 1$ egy útra. Ha az ember ismeri a várost, a tájékozódás gondolom könnyebb, de a mi dolgunkat nehezíti, hogy nincsenek utcanevek (max. 3-4 főutca), csupán körzetek, tavak, egyes boltok, amihez viszonyítani lehet. A követségi címet úgy kaptuk meg, hogy x körzet, az optika mellett. A buszról általában spontán szoktunk leszállni, amikor érezzük, hogy közeledünk, vagy a sofőr kirak minket. Ezúttal kicsit többet kellett gyalogolnunk, ami nem is okozott gondot és semmi félelmet bennem, ameddig a rendőr, akitől az útvonal felől érdeklődtünk, intett minket, hogy ne sétáljunk, mert itt sok a rabló.
Az útlevelek átvétele mégsem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, mivel a követségen nem fogadtak el sem dollárt, sem eurót, a közeli bankokban (fővárosban vagyunk a nagykövetségi, tehát elit negyed közepén) sem váltanak eurót, így az ügyintézés bonyodalmasabban alakult, de lényeg a lényeg, hogy végül 2 db 1 évig érvényes útlevéllel távozunk.
Miután az utolsó estét Granadában fenséges mexikói tacoval ünnepeltük, másnap kora reggel Costa Rica felé vettük az irányt.
Első állomásunk El Coco pacifik tengerparti városka volt, ami Nicaragua után drasztikus változást jelentett. A város köztudottan turisták által kedvelt, így nem volt meglepő, hogy kis túlzással, több amerikaival találkoztunk, mint helyivel. Csupa lakópark, minden eladó, építkezések, a legmodernebb közérttel, ahol a zöldségre meghatározott időnként trópusi esőt imitálva víz hullik, amit komoly hang effekt kísér.
Linda (63, kanadai) egészen izgatottan várt minket, olyan tipikus amerikaiasan és forró váltásban foglaltuk el az igényesen berendezett hálószobánkat. A ház itt sem volt állat mentes. Nem értem, hogy minek tart mindenki csivavát, szerintem az egyik legrondább kutya (mármint ha kutyának lehet nevezni). Itt töltöttünk 3 éjszakát, de a nappalok többségét a helyi fekete homokos tengerpartok, vízesések felfedezésével töltöttük.
Linda egyébként a legbüszkébb a medencéjére, így mindenkit arra próbál ösztönözni, hogy bármilyen izzadt is inkább a medencébe ugorjon, minthogy egy hideg zuhanyt vegyen. Így fogadott minket is a fél napos, igazán izzasztó út után.
Az árak Nicaraguához képest nagyjából a duplájára szöktek, talán még drágábbak az áruk, mint nálunk.
A város tengerpartja nagyon érdekes fekete finom homokkal borított, ahol napnyugtakor összegyűlnek a helyiek, hogy kifogják az óriás halakat. Egy egyszerű damillal, a végén egy horoggal derékig elmerülnek a vízben, ott ahol a madarak a víz felett körözve jelzik, hogy hol lehet nagy eséllyel kapásuk.
Itt éreztük először, hogy elkezdődött az esős időszak, minden délután 5-6 körül leszakad az ég. Ez persze a nagy hőségben nagyon kellemes, ha az ember már fedél alatt van, de minket általában az utcán ér utol, amikor kisebb várakozás után inkább nekiindulunk és a térdig érő vízben gázolva megpróbálunk hazajutni.
El Cocoból a fővárosba utazunk, aminek legkevésbé sincs jó híre, így nem igen szeretnénk a nagy hátizsákunkkal sokat bolyongani a városban. A pályaudvarról sikerült felhívni Markot, a vendéglátónkat, aki gyorsan közölte, hogy 5 percen belül a buszpályaudvaron vannak és felvesznek minket egy fehér autóval. Micsoda szerencse, gondoltam. Mark 46 éves, aki eddigi életét a bankszakmában élte le, ahol a Las Vegasi magánbankban 200 emberért volt felelős és az élete nagyjából 99,5%-ban a pénz körül forgott. Minden reggel azzal ébredt, hogyan tudnának több pénzt csinálni, majd elment dolgozni és hazajárt aludni. Ma hálás, hogy 2 évvel ezelőtt, amikor felébredt felhagyott mindennel a pénzét szétosztotta a volt felesége és a felnőtt fia között és Chilében új életet kezdett. Egy éve költözött Costa Ricába, ahol angolt tanít, csupán annyi pénzért, hogy ételt vegyen, hogy élvezze az életét és, hogy utazzon.
San José nem túl barátságos város, így csupán egy rövid sétára mentünk csak ki az utcára miután megszabadultunk minden csomagunktól. Prostitúció, késelések, lopások, szegénység és egy szép Nemzeti Színház, ahogy sokan jellemeznék a várost.
Közép-Amerikára egyébként általánosságban jellemző, hogy a nagy városok nem biztonságosak, ezeken a helyeken elszabadul a pokol és nem csak a turistáknak, de a helyieknek sincs könnyebb helyzetük. Ezt igazolja az is, hogy az esti órákban kocsiba ültünk, hogy hazavigyük a városból Mark barátnőjének a testvérét, mert éppen nem volt autója és sötétben senki nem kószál szívesen.
Másnap reggel Mark 5-re vitt ki minket a pályaudvarra, ahonnan pár órás buszúttal megérkeztünk Limónba. Az itteni feladatunk annyi volt, hogy megpróbáljunk némi pénzt levarázsolni a bankkártyánkról. Én a pályaudvaron maradtam a csomagokkal, Manuel pedig elindult felfedezni a bankokat. Bár világos nappal volt, a városban rengeteg junky él, akik pár dollárért simán leszúrnak, így a pénz kivétellel mindig vigyázni kell. Az akció sikeres volt, így a pénzhez jutás után Cahuitába érkeztünk. Limón mellett fekvő kis szigetre érkezett Kolombusz, amikor felfedezte az országot. A város ország másik oldalán, vagyis a karib térségben fekszik. A fővárosi veszedelem után megkönnyebbült érzéssel barangoltunk a nemzeti parkban, ami tényleg csodálatos. Costa Rica különben legfőbb természeti kincseiről híres. Még turizmus beindulása előtt sikeresen kialakították az ország imázsát és koncentráltan erősítették az ökoturizmust, a természet védelmét, ami mára nagy sikert arat. A növényzet a legtöbb helyen érintetlen, lehetőséget adva sok, igen ritka állatnak a továbbélésre. Az ország egyike azon keveseknek, amelynek nincs hadserege, mivel a politikai vezetés úgy döntött, hogy nem támogatnak semmiféle háborút.
Az országban számos lehetőség van önkéntes munkára farmokon, ahol a megújuló energiák, mezőgazdaság és újrahasznosítás áll a középpontban.
Clayton (26) amerikai állampolgársága ellenére soha többet nem akar Amerikában élni, mivel az ország politikája ellenkezik az elveivel, nem akar sem a munkájával (tűzoltó volt), sem a fizetett adókkal támogatni rendszert, így pár éve úgy döntött, hogy ide költözik.
A busz úton Clayton felé tartva próbáltuk megfejteni a találós kérdést, vagyis, hogy hol is kell leszállnunk. Annyit tudtunk, hogy szálljunk fel az x város felé tartó buszra és szálljunk le a színes pálmáknál. Megmondom őszintén ez nem volt túl bíztató, mivel a buszok az út göcsörtössége ellenére úgy száguldoznak, hogy nehéz bármit is észrevenni. De bíztató volt, hogy néhányan úgy tűntek, hogy tudják merre van ez a titkos hely. A színes pálmák azt jelentették, hogy az út mellett volt kb. 15 pálmafa, aminek a törzse különböző színekkel volt lefestve.
Minden kétség ellenére a találkozás nagyon egyszerű volt. Clayton az út mellett várt ránk egy kb. 15 éves Toyota jeepben, amivel az érkezésünk után a legközelebbi városkába mentünk, ahol mi meglátogattuk az ország egyik legszebb nemzeti parkját (kb. 8km séta), ő pedig a bankban időzött. A srác nemrégiben vett egy 17 hektáros farmot, amit én inkább egy dzsungelhez hasonlítanék, tele gyümölcsfával, buja növényzettel és állattal.
A terv, hogy a területen lévő hatalmas bambuszból házat épít, de addig is pár méterrel a telektől bérel egy házat, ahol minket is vendégül látott.
A telek felfedezésének alap kelléke volt a gumicsizma és macsetta. Bár nehézkesen, de találtunk pár rejtőzködő állatot. Láttunk sárga kígyót, viperát, színes békákat.
Esténként mindig más főz, tegnap nagyon finom thai kókuszos levest készítettünk. Általában mindenből a farmon termett alapanyagokat használjuk. Egyik este Manuel örömére megtanultunk csokoládét készíteni, nagyon egyszerű. Szintén érdekes, hogy Costa Rica a világ egyik legnagyobb kakaó exportőre, viszont a boltokban (ha lehet) csak külföldi csokit lehet kapni háromszor annyiért mint otthon.
A cölöpökön álló, karib stílusú faház annyira idilli volt, közvetlen a tengerparton és a dzsungel csak mögöttünk, hogy nehezen indultunk tovább.
Puerto Viejo – az ország egészen déli csücskében fekszik, közel a Panamai határhoz.
A város szintén turista paradicsom, a közelben néhány gyönyörű tengerparttal, bárok, éttermek, hotelek. Bár, azóta szenvedek kb. 50 csípéstől, mert néhol a homok tele volt szúnyoggal (ez egy speciális, a homokban él, kisebb, mint a normál és sokkal jobban fáj, ha megcsíp). A várostól közel 10 km-re található Costa Rica egyik legszebb tengerparti része, Manzanillo, Punta Uva, amit, ha szerencséd van és jön, akkor busszal egészen egyszerű megközelíteni. Mi nem sokat szoktunk várakozni, inkább a gyaloglást és a stoppolást választjuk. Általában szerencsénk van, én leginkább a pick-up hátulján szeretek utazni. Persze, ez csak turistásabb helyeken működik, ahol több a külföldi, így ők szoktak fuvart biztosítani. Most 3 kanadai lány vett fel minket és csak a homokos parton raktak ki minket.
Puerto Viejoból nem telt sok időbe, hogy megérkezzünk a panamai határhoz, ahol a határőrnek nagyjából 15 perc alatt sikerült kitalálnia honnan származom. A sor mögöttünk csak kígyózott. Én próbálkoztam az összes lehetséges általam ismert fordítással. Átengedett. Megérkeztünk Panamába.
Panama. Izzasztó az út. A hátunkon több mint 17 kiló fejenként. Várjuk, hogy érkezzen a helyi kis járat, amivel csupán fél órát utazunk és megérkezünk Changinolába. A város nem mondanám, hogy szép, nem is túl vonzó, de mégis van némi sármja, így úgy döntünk, hogy az egyik kis elhasznált hotelben kiveszünk egy szobát 15$-ért és a nap hátralevő részében megpróbáljuk kitalálni, hogyan tudnánk eljutni a közeli folyó szélén élő indián közösségekhez.
Első lépésként El Silencióba mentünk, ami egy egy utcás kis falu, ahonnan indul néha hajó. Persze menetrend nincsen, így ha sokan összegyűlnek, akkor a hajós kapitány hazaszállítja utasait.
Miután rájöttünk, hogy honnan indulnak a fatörzsből faragott kenuk már csak egy kapitányt kellett találnunk, mert az aznapi járat már megtelt.
Gondoltam aktív leszek és egy várakozó bácsikától próbáltam hasznos infót gyűjteni. A bácsinak felcsillant a szeme és rögtön telefonálni kezdett… nem nagyon értettem, de valami olyasmit mondott, hogy csak várjunk itt egy órát és jön valami rokona. Hmm…árat persze nem tudott, és ilyenkor, mikor nehézkés valahova eljutni, látják, hogy turista vagy, rögtön az égig szöknek az árak. 1-1.5 óra múlva meg is érkezett a Raúl, aki mint kiderült turizmussal foglalkozik, és néha túrákat is szervez.
70 dollárról indult, de aztán kompromisszumot kötöttünk és 30 dollárért elfuvaroztak minket másnap reggel a Bonyc közösséghez. A félreértés csupán annyi volt, hogy a srác csak miattunk jött le délután a folyón, mert a bácsi azt hitte, mi rögtön mennénk.
A folyó mellett összesen 11 indián közösség található még, akik legfőképp mezőgazdasággal foglalkoznak.
De nem biztos, hogy ez sokáig így marad, hiszen már elkezdődött egy gazdag kolumbiai által finanszírozott víztárolóprojekt, hogy áramot generáljanak, elárasztva az egész környező térséget.
Az emberekkel pedig aljas módon elhitetik, hogy nekik nem kell elköltözniük, hogy mellőzzék a háborgásokat. Persze az államfő csak rábólint, hiszen rengeteg pénz folyik be, nem gondolva arra, hogy mekkora kárt okoznak a természetben, őserdőket elárasztva, állatokat kiírtva, és nem is beszélve az ország kulturális értékeinek a porba tiprásáról.
Reggel 8 órakor találkoztunk a ”kikötőben”, ahonnan egy órán belül megérkeztünk a Bonychoz.
A helyiek nagyon visszahúzódóak, a legtöbben csak a veranda csücskéből figyeltek bennünket. A területen csupán néhány ház található. Vasárnap ellenére sokan keményen dolgoztak az új iskola építésén.
Bár mi azt hittük, hogy egyedül is eltalálunk a másik a faluba, Raúl addig erősködött, míg megfűzött minket, hogy az utat a testvérével tegyük meg néhány dollár fejében. Igaza volt. Szerintem soha nem találtuk volna meg a kb. 1 óra sétányira fekvő kis közösséget, ahova nemcsak a dzsungelen, de 2 folyón derékig elmerülve kellett átkelnünk. A folyó sodrása iszonyat erős volt, a talpam a síkos köveken csúszkált, de a víz kellemes hőmérséklete minden nehézséget kompenzált.
Az egyik 3 gyermekes család beinvitált magukhoz, ahol hétvége révén az egész család összegyűlt. Ilyenkor esznek, isznak, a nők együtt szoptatnak…
A házban annyi gyerek volt, mint egy egész iskolában. A háziasszony csupán 23 éves, a férje pedig a kemény hétköznap munka mellett zenél. Annyira örültek nekünk, hogy nem tudták mivel kedveskedjenek, így egyszerre az apa a fiával zenélni kezdett, a nők az ünnepi levest tálalták. A levesben yukka, banán és valami tehénszerű állatnak a csontja volt jó sok mócsinggal. Bármilyen illetlenség is ezt a részt nem bírtam megenni és tudom, hogy ez az ő szemükben a legfinomabb falat.
Az úton visszafele találkoztunk halászokkal, hazafelé tartó családokkal. Tutajon utazókkal, ahol az egész család a város felé tartott. A tutajt ugyan csak egyszeri használatra építik, mivel csak a folyón lefele tudják használni, de két embernél már megéri az egy napi munka, mivel a helyieknek is a tarifa 5-6 $ egy útra.
Changinolából másnap Bocas del toroba utaztunk. A szárazföldről egy 40 perces hajóút után Isla de Colónra érkezik mindenki, amely a szigetcsoport legnagyobbika, illetve itt található a ’város’. Első ránézésre nem túl izgalmas, de ha az ember rájön merre is induljon felfedezni a többi szigetet, ahol szintén képeslapra illő tengerpartot találunk, akkor jó sokáig el lehet itt időzni. Elly, már tudott rólunk, hogy érkezünk, csak a pontosítás kedvéért felhívtuk, hogy hol is találkozzunk. Mivel a német lány 2 hónapig dolgozik itt – egy amerikai házaspár házára vigyáz – elegendő helye volt a házban, hogy vendégüllásson minket egy éjszakára. A ház 8 km-re található a központtól, ahova szinte végig a sárga homokos tengerpart mellett puha homokdűnékkel borított út vezet. Így a legpraktikusabb jármű a quad. Ezzel cikáztunk néhányszor.
A ház egy kisebb domb tetején fekszik és bár a tengert látni nem lehet az előttünk lévő óriás fáktól, a hullámok erős hangja minden pillanatban hallatszik. Bár tető fedi a házat, az oldala teljesen nyitott, vagyis nincsenek ablakok, így állandóan a szabadban is vagyunk meg nem is.
Elly nem igazán az a típus, akivel szeretnék több időt eltöltetni, így nem szinte örülök, amikor felajánlja, hogy az egyik ismerősénél tudnánk aludni pár napot, mert ő közvetlen a városban lakik. Dawnával már aznap reggel megismerkedtünk, mivel bemutató túrára vitt minket egy 40 hektáros farmra, ahol egy nagyon gazdag amerikainak dolgozik – bár még nem igen tudja, hogy mit, mert nem sikerült kitalálniuk, hogy mit tegyenek az óriás területtel. Dawna nagyon kedves kis karib faházában töltünk 3 napot, amikor élvezzük, hogy van internet és tető a fejünk fölött, mert folyton zuhog az eső, sokaknak nagy boldogságára, mivel újra lesz víz, amit használni tudnak.
Közben egy véletlen folytán ameddig én az itallapot böngészem Manuel megpillant egy kiírást, hogy vitorlás hajóra embereket keresnek. A hajó hamarosan indul a San Blas szigeteken keresztül Cartaghenába, vagyis Kolumbiába. Akit érdekel tud emailt írni, illetve a tűzoltóság melletti kikötőből a hajóra kiáltani. Mi izgatottan a kikötőbe sétálunk, gondolva, hogy ilyen csak a mesébe lehet, mert pont ezt az utat kell megtennünk, csak sokkal bonyodalmasabban, drágábban egy másik kikötőből. Az emberek többsége egy 5 napos charter hajóúttal éri el Kolumbiát (400 $) 2 napot töltve a San Blas szigeteken, ami állítólag az egyik leggyönyörűbb, 400 szigetből álló szigetcsoport, ahol a Kuna közösség kivívta autonómiáját és a panamai államnak, külföldieknek semmi befolyást nem engednek döntéshozatalaikban.
Pár méterre a kikötőtől ringatózik egy masszív fekete hajó, ahova átkiabálunk és pár percen belül Manuelt egy kajakkal a fedélzetre szállítják.
A hajós kapitány Thom, aki 21 éves kora hajózik és 5 éve él ezen a kalózhajón. A francia srácon kívül az ausztrál barátnője, Kim és Kat a fülöp-szigeteki cica lakik még a hajón. A csapathoz már biztosan csatlakozott egy ausztriai lány és két amerikai srác. A mi sorsunk csak pár napon belül derül ki, mert Thom régebb óta email kapcsolatban van egy 4 fős társasággal, akik csatlakozni akartak.
Első hallásra minden remekül hangzik. Az 5 nap helyett mi 2 hónap alatt tennénk meg az utat elidőzve néhány mesebeli helyen.
Másnap hivatalosak vagyunk a hajóra, ahol az esti órákban, gyertyafényben ünnepeljük Mike (az amerikai srác) 28-ik születésnapját. Az ünnepi menü homáros pizza. Desszertként pedig sült banán csokoládészósszal.
Az éjszakát a hajón töltjük és Thom közölte velünk, hogy a másik csapat nem érdekli, szeretné, ha mi utaznánk velük tovább. Hurráááá….
Már csak néhány nap és a tervek szerint megérkezik a másik srác Amerikából egy alkatrésszel, amivel újra üzembe helyezik a hajót.
Mivel mi már elég régóta itt vagyunk, s bár élvezzük a napokat, az éjszakai életet ( ez az első hely, ahol bulizni mentünk), az egyik bárnak a táncparkettje hosszasan benyúlik a tengerbe, ahol mindenki ropja hajnalig, mi úgy döntünk, hogy pár napra meglátogatjuk Panama hegyeit.
Bouquete az egyik amerikai magazin által pár éve a negyedik helyet kapta, mint legjobb nyugdíjas desztináció. Mondanom sem kell azóta milyen felkapottá vált a hegyek között elterülő városka. Szép, szép, bár európai szemmel mégsem voltam annyira elájulva. Egy pár kilométeres séta közben meglátogattuk a helyi kávéültetvényeket, patakokat, házikókat.
Másnap David, a térség fővárosa után egy éjszakát a közeli felhőerdő közepén található hostelben töltöttük, ami a csúcspontja volt a pár napnak.
Manuelnek holnap ünnepeljük a szülinapját, úgyhogy megpróbálok némi alapanyagot venni a tortához:)
Ha valakit érdekel több infót megtudtok a hajóról, Thomról a weblapján: http://karaka.site.voila.fr/
Eljött a várva várt nap, amikor átvehettük az útleveleinket. Persze az érzelmek kettősek voltak. Én kifejezetten nem szeretek Managuába menni, bár az út nem is olyan hosszú, mert az úgynevezett csirke buszokon (ezek a legolcsóbbak és leglassabbak, mivel minden egyes utas igényét egyesével veszik figyelembe – volt amerikai iskolabusz) kívül Granadából rengeteg kisbusz is szállítja az utasokat. A tarifa 1$ egy útra. Ha az ember ismeri a várost, a tájékozódás gondolom könnyebb, de a mi dolgunkat nehezíti, hogy nincsenek utcanevek (max. 3-4 főutca), csupán körzetek, tavak, egyes boltok, amihez viszonyítani lehet. A követségi címet úgy kaptuk meg, hogy x körzet, az optika mellett. A buszról általában spontán szoktunk leszállni, amikor érezzük, hogy közeledünk, vagy a sofőr kirak minket. Ezúttal kicsit többet kellett gyalogolnunk, ami nem is okozott gondot és semmi félelmet bennem, ameddig a rendőr, akitől az útvonal felől érdeklődtünk, intett minket, hogy ne sétáljunk, mert itt sok a rabló.
Az útlevelek átvétele mégsem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, mivel a követségen nem fogadtak el sem dollárt, sem eurót, a közeli bankokban (fővárosban vagyunk a nagykövetségi, tehát elit negyed közepén) sem váltanak eurót, így az ügyintézés bonyodalmasabban alakult, de lényeg a lényeg, hogy végül 2 db 1 évig érvényes útlevéllel távozunk.
Miután az utolsó estét Granadában fenséges mexikói tacoval ünnepeltük, másnap kora reggel Costa Rica felé vettük az irányt.
Első állomásunk El Coco pacifik tengerparti városka volt, ami Nicaragua után drasztikus változást jelentett. A város köztudottan turisták által kedvelt, így nem volt meglepő, hogy kis túlzással, több amerikaival találkoztunk, mint helyivel. Csupa lakópark, minden eladó, építkezések, a legmodernebb közérttel, ahol a zöldségre meghatározott időnként trópusi esőt imitálva víz hullik, amit komoly hang effekt kísér.
Linda (63, kanadai) egészen izgatottan várt minket, olyan tipikus amerikaiasan és forró váltásban foglaltuk el az igényesen berendezett hálószobánkat. A ház itt sem volt állat mentes. Nem értem, hogy minek tart mindenki csivavát, szerintem az egyik legrondább kutya (mármint ha kutyának lehet nevezni). Itt töltöttünk 3 éjszakát, de a nappalok többségét a helyi fekete homokos tengerpartok, vízesések felfedezésével töltöttük.
Linda egyébként a legbüszkébb a medencéjére, így mindenkit arra próbál ösztönözni, hogy bármilyen izzadt is inkább a medencébe ugorjon, minthogy egy hideg zuhanyt vegyen. Így fogadott minket is a fél napos, igazán izzasztó út után.
Az árak Nicaraguához képest nagyjából a duplájára szöktek, talán még drágábbak az áruk, mint nálunk.
A város tengerpartja nagyon érdekes fekete finom homokkal borított, ahol napnyugtakor összegyűlnek a helyiek, hogy kifogják az óriás halakat. Egy egyszerű damillal, a végén egy horoggal derékig elmerülnek a vízben, ott ahol a madarak a víz felett körözve jelzik, hogy hol lehet nagy eséllyel kapásuk.
Itt éreztük először, hogy elkezdődött az esős időszak, minden délután 5-6 körül leszakad az ég. Ez persze a nagy hőségben nagyon kellemes, ha az ember már fedél alatt van, de minket általában az utcán ér utol, amikor kisebb várakozás után inkább nekiindulunk és a térdig érő vízben gázolva megpróbálunk hazajutni.
El Cocoból a fővárosba utazunk, aminek legkevésbé sincs jó híre, így nem igen szeretnénk a nagy hátizsákunkkal sokat bolyongani a városban. A pályaudvarról sikerült felhívni Markot, a vendéglátónkat, aki gyorsan közölte, hogy 5 percen belül a buszpályaudvaron vannak és felvesznek minket egy fehér autóval. Micsoda szerencse, gondoltam. Mark 46 éves, aki eddigi életét a bankszakmában élte le, ahol a Las Vegasi magánbankban 200 emberért volt felelős és az élete nagyjából 99,5%-ban a pénz körül forgott. Minden reggel azzal ébredt, hogyan tudnának több pénzt csinálni, majd elment dolgozni és hazajárt aludni. Ma hálás, hogy 2 évvel ezelőtt, amikor felébredt felhagyott mindennel a pénzét szétosztotta a volt felesége és a felnőtt fia között és Chilében új életet kezdett. Egy éve költözött Costa Ricába, ahol angolt tanít, csupán annyi pénzért, hogy ételt vegyen, hogy élvezze az életét és, hogy utazzon.
San José nem túl barátságos város, így csupán egy rövid sétára mentünk csak ki az utcára miután megszabadultunk minden csomagunktól. Prostitúció, késelések, lopások, szegénység és egy szép Nemzeti Színház, ahogy sokan jellemeznék a várost.
Közép-Amerikára egyébként általánosságban jellemző, hogy a nagy városok nem biztonságosak, ezeken a helyeken elszabadul a pokol és nem csak a turistáknak, de a helyieknek sincs könnyebb helyzetük. Ezt igazolja az is, hogy az esti órákban kocsiba ültünk, hogy hazavigyük a városból Mark barátnőjének a testvérét, mert éppen nem volt autója és sötétben senki nem kószál szívesen.
Másnap reggel Mark 5-re vitt ki minket a pályaudvarra, ahonnan pár órás buszúttal megérkeztünk Limónba. Az itteni feladatunk annyi volt, hogy megpróbáljunk némi pénzt levarázsolni a bankkártyánkról. Én a pályaudvaron maradtam a csomagokkal, Manuel pedig elindult felfedezni a bankokat. Bár világos nappal volt, a városban rengeteg junky él, akik pár dollárért simán leszúrnak, így a pénz kivétellel mindig vigyázni kell. Az akció sikeres volt, így a pénzhez jutás után Cahuitába érkeztünk. Limón mellett fekvő kis szigetre érkezett Kolombusz, amikor felfedezte az országot. A város ország másik oldalán, vagyis a karib térségben fekszik. A fővárosi veszedelem után megkönnyebbült érzéssel barangoltunk a nemzeti parkban, ami tényleg csodálatos. Costa Rica különben legfőbb természeti kincseiről híres. Még turizmus beindulása előtt sikeresen kialakították az ország imázsát és koncentráltan erősítették az ökoturizmust, a természet védelmét, ami mára nagy sikert arat. A növényzet a legtöbb helyen érintetlen, lehetőséget adva sok, igen ritka állatnak a továbbélésre. Az ország egyike azon keveseknek, amelynek nincs hadserege, mivel a politikai vezetés úgy döntött, hogy nem támogatnak semmiféle háborút.
Az országban számos lehetőség van önkéntes munkára farmokon, ahol a megújuló energiák, mezőgazdaság és újrahasznosítás áll a középpontban.
Clayton (26) amerikai állampolgársága ellenére soha többet nem akar Amerikában élni, mivel az ország politikája ellenkezik az elveivel, nem akar sem a munkájával (tűzoltó volt), sem a fizetett adókkal támogatni rendszert, így pár éve úgy döntött, hogy ide költözik.
A busz úton Clayton felé tartva próbáltuk megfejteni a találós kérdést, vagyis, hogy hol is kell leszállnunk. Annyit tudtunk, hogy szálljunk fel az x város felé tartó buszra és szálljunk le a színes pálmáknál. Megmondom őszintén ez nem volt túl bíztató, mivel a buszok az út göcsörtössége ellenére úgy száguldoznak, hogy nehéz bármit is észrevenni. De bíztató volt, hogy néhányan úgy tűntek, hogy tudják merre van ez a titkos hely. A színes pálmák azt jelentették, hogy az út mellett volt kb. 15 pálmafa, aminek a törzse különböző színekkel volt lefestve.
Minden kétség ellenére a találkozás nagyon egyszerű volt. Clayton az út mellett várt ránk egy kb. 15 éves Toyota jeepben, amivel az érkezésünk után a legközelebbi városkába mentünk, ahol mi meglátogattuk az ország egyik legszebb nemzeti parkját (kb. 8km séta), ő pedig a bankban időzött. A srác nemrégiben vett egy 17 hektáros farmot, amit én inkább egy dzsungelhez hasonlítanék, tele gyümölcsfával, buja növényzettel és állattal.
A terv, hogy a területen lévő hatalmas bambuszból házat épít, de addig is pár méterrel a telektől bérel egy házat, ahol minket is vendégül látott.
A telek felfedezésének alap kelléke volt a gumicsizma és macsetta. Bár nehézkesen, de találtunk pár rejtőzködő állatot. Láttunk sárga kígyót, viperát, színes békákat.
Esténként mindig más főz, tegnap nagyon finom thai kókuszos levest készítettünk. Általában mindenből a farmon termett alapanyagokat használjuk. Egyik este Manuel örömére megtanultunk csokoládét készíteni, nagyon egyszerű. Szintén érdekes, hogy Costa Rica a világ egyik legnagyobb kakaó exportőre, viszont a boltokban (ha lehet) csak külföldi csokit lehet kapni háromszor annyiért mint otthon.
A cölöpökön álló, karib stílusú faház annyira idilli volt, közvetlen a tengerparton és a dzsungel csak mögöttünk, hogy nehezen indultunk tovább.
Puerto Viejo – az ország egészen déli csücskében fekszik, közel a Panamai határhoz.
A város szintén turista paradicsom, a közelben néhány gyönyörű tengerparttal, bárok, éttermek, hotelek. Bár, azóta szenvedek kb. 50 csípéstől, mert néhol a homok tele volt szúnyoggal (ez egy speciális, a homokban él, kisebb, mint a normál és sokkal jobban fáj, ha megcsíp). A várostól közel 10 km-re található Costa Rica egyik legszebb tengerparti része, Manzanillo, Punta Uva, amit, ha szerencséd van és jön, akkor busszal egészen egyszerű megközelíteni. Mi nem sokat szoktunk várakozni, inkább a gyaloglást és a stoppolást választjuk. Általában szerencsénk van, én leginkább a pick-up hátulján szeretek utazni. Persze, ez csak turistásabb helyeken működik, ahol több a külföldi, így ők szoktak fuvart biztosítani. Most 3 kanadai lány vett fel minket és csak a homokos parton raktak ki minket.
Puerto Viejoból nem telt sok időbe, hogy megérkezzünk a panamai határhoz, ahol a határőrnek nagyjából 15 perc alatt sikerült kitalálnia honnan származom. A sor mögöttünk csak kígyózott. Én próbálkoztam az összes lehetséges általam ismert fordítással. Átengedett. Megérkeztünk Panamába.
Panama. Izzasztó az út. A hátunkon több mint 17 kiló fejenként. Várjuk, hogy érkezzen a helyi kis járat, amivel csupán fél órát utazunk és megérkezünk Changinolába. A város nem mondanám, hogy szép, nem is túl vonzó, de mégis van némi sármja, így úgy döntünk, hogy az egyik kis elhasznált hotelben kiveszünk egy szobát 15$-ért és a nap hátralevő részében megpróbáljuk kitalálni, hogyan tudnánk eljutni a közeli folyó szélén élő indián közösségekhez.
Első lépésként El Silencióba mentünk, ami egy egy utcás kis falu, ahonnan indul néha hajó. Persze menetrend nincsen, így ha sokan összegyűlnek, akkor a hajós kapitány hazaszállítja utasait.
Miután rájöttünk, hogy honnan indulnak a fatörzsből faragott kenuk már csak egy kapitányt kellett találnunk, mert az aznapi járat már megtelt.
Gondoltam aktív leszek és egy várakozó bácsikától próbáltam hasznos infót gyűjteni. A bácsinak felcsillant a szeme és rögtön telefonálni kezdett… nem nagyon értettem, de valami olyasmit mondott, hogy csak várjunk itt egy órát és jön valami rokona. Hmm…árat persze nem tudott, és ilyenkor, mikor nehézkés valahova eljutni, látják, hogy turista vagy, rögtön az égig szöknek az árak. 1-1.5 óra múlva meg is érkezett a Raúl, aki mint kiderült turizmussal foglalkozik, és néha túrákat is szervez.
70 dollárról indult, de aztán kompromisszumot kötöttünk és 30 dollárért elfuvaroztak minket másnap reggel a Bonyc közösséghez. A félreértés csupán annyi volt, hogy a srác csak miattunk jött le délután a folyón, mert a bácsi azt hitte, mi rögtön mennénk.
A folyó mellett összesen 11 indián közösség található még, akik legfőképp mezőgazdasággal foglalkoznak.
De nem biztos, hogy ez sokáig így marad, hiszen már elkezdődött egy gazdag kolumbiai által finanszírozott víztárolóprojekt, hogy áramot generáljanak, elárasztva az egész környező térséget.
Az emberekkel pedig aljas módon elhitetik, hogy nekik nem kell elköltözniük, hogy mellőzzék a háborgásokat. Persze az államfő csak rábólint, hiszen rengeteg pénz folyik be, nem gondolva arra, hogy mekkora kárt okoznak a természetben, őserdőket elárasztva, állatokat kiírtva, és nem is beszélve az ország kulturális értékeinek a porba tiprásáról.
Reggel 8 órakor találkoztunk a ”kikötőben”, ahonnan egy órán belül megérkeztünk a Bonychoz.
A helyiek nagyon visszahúzódóak, a legtöbben csak a veranda csücskéből figyeltek bennünket. A területen csupán néhány ház található. Vasárnap ellenére sokan keményen dolgoztak az új iskola építésén.
Bár mi azt hittük, hogy egyedül is eltalálunk a másik a faluba, Raúl addig erősködött, míg megfűzött minket, hogy az utat a testvérével tegyük meg néhány dollár fejében. Igaza volt. Szerintem soha nem találtuk volna meg a kb. 1 óra sétányira fekvő kis közösséget, ahova nemcsak a dzsungelen, de 2 folyón derékig elmerülve kellett átkelnünk. A folyó sodrása iszonyat erős volt, a talpam a síkos köveken csúszkált, de a víz kellemes hőmérséklete minden nehézséget kompenzált.
Az egyik 3 gyermekes család beinvitált magukhoz, ahol hétvége révén az egész család összegyűlt. Ilyenkor esznek, isznak, a nők együtt szoptatnak…
A házban annyi gyerek volt, mint egy egész iskolában. A háziasszony csupán 23 éves, a férje pedig a kemény hétköznap munka mellett zenél. Annyira örültek nekünk, hogy nem tudták mivel kedveskedjenek, így egyszerre az apa a fiával zenélni kezdett, a nők az ünnepi levest tálalták. A levesben yukka, banán és valami tehénszerű állatnak a csontja volt jó sok mócsinggal. Bármilyen illetlenség is ezt a részt nem bírtam megenni és tudom, hogy ez az ő szemükben a legfinomabb falat.
Az úton visszafele találkoztunk halászokkal, hazafelé tartó családokkal. Tutajon utazókkal, ahol az egész család a város felé tartott. A tutajt ugyan csak egyszeri használatra építik, mivel csak a folyón lefele tudják használni, de két embernél már megéri az egy napi munka, mivel a helyieknek is a tarifa 5-6 $ egy útra.
Changinolából másnap Bocas del toroba utaztunk. A szárazföldről egy 40 perces hajóút után Isla de Colónra érkezik mindenki, amely a szigetcsoport legnagyobbika, illetve itt található a ’város’. Első ránézésre nem túl izgalmas, de ha az ember rájön merre is induljon felfedezni a többi szigetet, ahol szintén képeslapra illő tengerpartot találunk, akkor jó sokáig el lehet itt időzni. Elly, már tudott rólunk, hogy érkezünk, csak a pontosítás kedvéért felhívtuk, hogy hol is találkozzunk. Mivel a német lány 2 hónapig dolgozik itt – egy amerikai házaspár házára vigyáz – elegendő helye volt a házban, hogy vendégüllásson minket egy éjszakára. A ház 8 km-re található a központtól, ahova szinte végig a sárga homokos tengerpart mellett puha homokdűnékkel borított út vezet. Így a legpraktikusabb jármű a quad. Ezzel cikáztunk néhányszor.
A ház egy kisebb domb tetején fekszik és bár a tengert látni nem lehet az előttünk lévő óriás fáktól, a hullámok erős hangja minden pillanatban hallatszik. Bár tető fedi a házat, az oldala teljesen nyitott, vagyis nincsenek ablakok, így állandóan a szabadban is vagyunk meg nem is.
Elly nem igazán az a típus, akivel szeretnék több időt eltöltetni, így nem szinte örülök, amikor felajánlja, hogy az egyik ismerősénél tudnánk aludni pár napot, mert ő közvetlen a városban lakik. Dawnával már aznap reggel megismerkedtünk, mivel bemutató túrára vitt minket egy 40 hektáros farmra, ahol egy nagyon gazdag amerikainak dolgozik – bár még nem igen tudja, hogy mit, mert nem sikerült kitalálniuk, hogy mit tegyenek az óriás területtel. Dawna nagyon kedves kis karib faházában töltünk 3 napot, amikor élvezzük, hogy van internet és tető a fejünk fölött, mert folyton zuhog az eső, sokaknak nagy boldogságára, mivel újra lesz víz, amit használni tudnak.
Közben egy véletlen folytán ameddig én az itallapot böngészem Manuel megpillant egy kiírást, hogy vitorlás hajóra embereket keresnek. A hajó hamarosan indul a San Blas szigeteken keresztül Cartaghenába, vagyis Kolumbiába. Akit érdekel tud emailt írni, illetve a tűzoltóság melletti kikötőből a hajóra kiáltani. Mi izgatottan a kikötőbe sétálunk, gondolva, hogy ilyen csak a mesébe lehet, mert pont ezt az utat kell megtennünk, csak sokkal bonyodalmasabban, drágábban egy másik kikötőből. Az emberek többsége egy 5 napos charter hajóúttal éri el Kolumbiát (400 $) 2 napot töltve a San Blas szigeteken, ami állítólag az egyik leggyönyörűbb, 400 szigetből álló szigetcsoport, ahol a Kuna közösség kivívta autonómiáját és a panamai államnak, külföldieknek semmi befolyást nem engednek döntéshozatalaikban.
Pár méterre a kikötőtől ringatózik egy masszív fekete hajó, ahova átkiabálunk és pár percen belül Manuelt egy kajakkal a fedélzetre szállítják.
A hajós kapitány Thom, aki 21 éves kora hajózik és 5 éve él ezen a kalózhajón. A francia srácon kívül az ausztrál barátnője, Kim és Kat a fülöp-szigeteki cica lakik még a hajón. A csapathoz már biztosan csatlakozott egy ausztriai lány és két amerikai srác. A mi sorsunk csak pár napon belül derül ki, mert Thom régebb óta email kapcsolatban van egy 4 fős társasággal, akik csatlakozni akartak.
Első hallásra minden remekül hangzik. Az 5 nap helyett mi 2 hónap alatt tennénk meg az utat elidőzve néhány mesebeli helyen.
Másnap hivatalosak vagyunk a hajóra, ahol az esti órákban, gyertyafényben ünnepeljük Mike (az amerikai srác) 28-ik születésnapját. Az ünnepi menü homáros pizza. Desszertként pedig sült banán csokoládészósszal.
Az éjszakát a hajón töltjük és Thom közölte velünk, hogy a másik csapat nem érdekli, szeretné, ha mi utaznánk velük tovább. Hurráááá….
Már csak néhány nap és a tervek szerint megérkezik a másik srác Amerikából egy alkatrésszel, amivel újra üzembe helyezik a hajót.
Mivel mi már elég régóta itt vagyunk, s bár élvezzük a napokat, az éjszakai életet ( ez az első hely, ahol bulizni mentünk), az egyik bárnak a táncparkettje hosszasan benyúlik a tengerbe, ahol mindenki ropja hajnalig, mi úgy döntünk, hogy pár napra meglátogatjuk Panama hegyeit.
Bouquete az egyik amerikai magazin által pár éve a negyedik helyet kapta, mint legjobb nyugdíjas desztináció. Mondanom sem kell azóta milyen felkapottá vált a hegyek között elterülő városka. Szép, szép, bár európai szemmel mégsem voltam annyira elájulva. Egy pár kilométeres séta közben meglátogattuk a helyi kávéültetvényeket, patakokat, házikókat.
Másnap David, a térség fővárosa után egy éjszakát a közeli felhőerdő közepén található hostelben töltöttük, ami a csúcspontja volt a pár napnak.
Manuelnek holnap ünnepeljük a szülinapját, úgyhogy megpróbálok némi alapanyagot venni a tortához:)
Ha valakit érdekel több infót megtudtok a hajóról, Thomról a weblapján: http://karaka.site.voila.fr/
2009. június 14., vasárnap
Budapest-Nicaragua
Budapest – New York
Azt talan mindannyian tudjatok, hogy utunkat aprilis 27-en New Yorkban kezdtuk el, ahol korulbelul 1 hetet toltottunk. New York magaert beszel, rengeteg a latnivalo, rengteg az ember es ebbol kifolyolag nagyon szines a varos.Mi korulbelul napi 10-13 orakat koszaltunk az utcakon es este 10-11 korul hullan doltunk az agyba. Az elso lany, akinel 3 napig szalltunk meg Brooklynban lakott, a pap pedig Bronxban. A koltozes napjan csupan a metron 2.5 orat toltottunk. Tehat, aki New Yorkba kivankozik szamoljon par nappal mindenkepp.A lannyal ellentetben a volt papbacsi nagyon kedves volt, hihetetlen, hogy nemely embernek milyen bizalma van idegenek fele. 20 evet toltott Afrikaban misszionariuskent, bejarta szinte egesz Latin-Amerikat, ugyhogy meselnivalo mindig akadt. Nala barmikor lehet lakni Aki nem tudna mind a ket helyen a couchsurfing segitsegevel talaltunk szallast.Erdmes megnezni… Sot mi tobb minket ez huzott ki a pacbol a repteren is.New York – Fort LauderdaleMajus 4-en indult volna az esti orakban NY kisebbik reptererol a Spirit Airlines altal uzemeltetett jaratunk Fort Lauderdalebe, ahol nem is gondoltuk, hogy repulot kell valtanunk ahhoz, hogy megerkezzunk Managuaba, Nicaragua ‘rettegett’ fovarosaba.Becsekkolaskor varatlan fordulat tortent, -amint kesobb kiderult ennel a tarsasagnal nem is olyan varatlan- kozoltek, hogy a rossz idojaras miatt sajnos kesik a gep, igy nem fogjuk elerni a csatakozo jartot es a legkozelebbi gep 3 nap mulva esedekes.Normal esetben ilyenkor az ember kap valami karpotlast, vagy legalabb biztositanak szallast…, de szerencsejukre az esore/idojarasra tudtak fogni mindent, amely allitlag az egyetlen eset, amikor nem tartoznak az utasoknak semmivel.Ekkor egyszerre sebes pozitiv es negativ gondolatok cikaztak a fejunkben, milyen jo is, hogy Floridaban tolthetunk 3 teljes napot, de hol fogunk lakni, mi lesz a Managuaban lefoglalt szallassal, akik mellesleg csak a mi 5-dik konyorgo levelunkre jonnek ertunk a repterre (ejjel 1-kor), mi lesz a nagypapaval, aki Ometepe szigeten var minket es azt hiszi majd, hogy elvesztunk a fovarosban…A helyzet adott volt. Orulunk, hogy megyunk Floridaba.Meg a repteren gyorsan irtunk nehany embernek a couchsurfingen, hogy ez meg ez tortenet es nem tudna-e valaki fogadni minket. Ha nem is aznap estere, hiszen ejfel-1 korul landoltunk, talan a kovetkezo ket ejszakara… En nem hittem volna, hogy ez tenyleg ilyen szuperul mukodik, hogy ennyi nyitott ember van a vilagban.Leszallas utan meg meg sem kaptuk a csomagokat, amikor egy nagyon kedves email vart minket. Brandy szeretettel vart minket, tenyleg gyonyoru, a tengerparttol kb 10 percre fekvo hazaban. Annak ellenere, hogy aznap erkezett hozza egy masik par Kanadabol, minket is elszallasolt. Azonnal kulcsot nyomott a kezunkbe, mondta, hogy holnap o koran megy dolgozni, de erezzuk magunkat otthon, hasznaljuk a bicikliket es majd este talalkozunkMondanom sem kell ez igazan meglepeteskent ert.Masnap a kanadai parral reggeli utan Miamiba mentunk (nekik volt autojuk: napi 13 USD-ert bereltek).A maradek napjainkat Fort L-ben toltottuk, ahol mindketten sikerult nagyon vicces foltokban leegnunk, cirkaltunk a hatalmas, felbecsulhetetlen erteku villak kozott, amelyek szinte termeszetes tartozeka volt az orias meretu jacht is.3 nap utan szomoru bucsut vettunk Brandytol is trinidadi baratjatol, akik nem csak szallast, de meg repteri transzfert is szolgaltattak nekunk. Tenyleg, igazan kedves emberek.Fort Lauderdale – NicaraguaMajus 4-e helyett 7-en este az ejfeli orakban megerkeztunk Nicaragua fovarosaba, Managuaba. A ‘legendak’ szerint az orszagban az esti orkaban, fokenta a fovarosban nem erdemes koszalni, igy kicsit felenken tettem ki a labam a repterrol.Persze, rengeteg amerikai turista erkezett velunk egyutt, hiszen Nicaragua kedvelt szorf paradicsom is.10 perces taxiut utan megerkeztunk a vendeghazba, ahol nagyon egyszeru, de tiszta szoba vart minket.Masnap egy kis reggeli seta utan a szallasadonk segitett fogni egy taxit, amiben ugyan mar harman ultek, de mi meg gond nelkul kenyelembe helyezzuk magunkat a picurnya csomagjainkkal, gondoltak.Utkozben kiszortuk a tobbi utast es a buszallomasnal mar csak mi maradtunk. Az elmeny, ami itt fogadott, felejthetetlen ilyenben meg Azsiaban sem volt reszunk, hiszen ott jo szokasukat megtartva (valoszinuleg a vallas miatt is) akarmennyire kozelkerulnek hozzad nem erintenek meg. Itt sajnos ez nem igy van. Segitoen, mielott meg kiszalltunk volna a kocsibol, mar nyitottak a csomagtartot, hogy kivegyek a taskainkat. Itt korulbelul 15 emberrol beszelek. Lelassultsag nem elony A helyzetet leginkabb egy hatalmas hangyabolyhoz tudnam hasonlitani, amibol alig lehet kitorni. Mindekozben torkaszakadabol uvolti mindegyikuk a varos nevet, ahova az o altaluk preferalt busz indul.Szerencsenkre a mi jaratunk nem parkolt messze, igy felmenekultnk az amerikabol importalt kozel 40 eves iskolabuszra, ahol kenyelembe helyezhettuk magunkat a 2 oras ut erejeig.Kocsikulcs fordulassal megszolalt a zene es Aventura osszes szamat vegigbulizhattuk Rivasig. A buszo itt leintesre allnak meg, utasok fel-le, kinek hol kenyelmesRivastol nem messze talalhato a kikoto, ahonnan az egy oras hajouttal meg is erkezunk Kozep-Amerika legnagyobb tavanak szigetere, Ometepere.A hoseg tikkaszto, de mi ennek orulunk…az emberek szinte csak spanyolul beszelnek, en ennek is orulok, legalabb nagyobb a nyomas, hogy temposan megtanuljuk az alapokat. Mivel a szigeten csak varoskak vannak, az embereket kerdezoskodes segitsegevel talalja meg az ember. Utca, hazszam ismeretlen. A nagypapat, akihez jottunk csak ugy ismerik, hogy a nemet – el aleman -, pedig mar 21 eve itt lakik. Par percen belul tenyleg meg is talaltuk, aki eppen keresztrejtvenyt fejtett a fedett teraszon. Manueltol suttogva kerdeztem, hogy szerinte jo otlet-e, ha a csapbol folyo vizet isszuk, de kiderult itt Azsiaval ellentetben ihato a csapviz (a szigeten biztos). Miutan lehutottuk magunkat a jeges vizzel, megismertuk a csalad tobbi tagjat is.Dedlefen (nagypapa, tegnap unnepelte 79-dik szuletesnapjat) kivul itt lakik a felesege, aki 25 evvel fiatalabb nala (helyi asszony). Rajtuk kivul a no lanya, aki sokat nincs a szigeten es az o masik ket lanya, akik 6 & 12 evesek. A telken 3 kulonallo haz all, az egyikben lakunk mi, ez a legujabban epitett, talan legszebbnek mondhato. Bar, nem mintha itt barki is torodne ezzel. A kert szep, rendezett, de a szobak, a hazak nagyon egyszeruek. A falakat nem festik le, egy agy, egy szekreny es slussz.A konyha, mosogato es mosoresz a fedett terasz alatt talalhato. Az eddigi eszreveteleim alapjan a helyi nok napi elfoglaltsaga a mosasbol (termeszeesen kezzel – mar en is megtanulam), talan a kerti locsolasbol, a szomszed kuksolasabol es a nagyon egyszeru fozesbol all. Nemzeti etelkent titulalt gallopinto – vorosbab rizzsel osszekeverve – napi eledel minden csaladban.Az elso napokaban nagyon nehez volt megszokni, hogy itt minden olyan lassan torteneik, itt mindenki raer, semmi rohanas. A sziget csendjet a zeneszo, a lopatak dobogasa, a gyerekek zsivalya, a busz dudahangja, a nok kezenek mosas kozbeni surlodasa tori meg.Termeszetesen, kozert itt nincsen, minden sarkon valamit tudsz venni, ha szerencsed van, lesz aki mast arul mint a tobbiek.A lanyok itt 15 eves korukban erik el az erettseget, hogy noknek titulaljak oket. Ettol a kortol kezdve mar barki kikezdhet veluk. Igy nem csoda, hogy atlagosan 3-4 gyermek edesanyja egy korunkbeli lany.Persze, ez azt is jelenti, hogy a ferfiaknak meg csak ekkor kezdodik az elet java, a lanyoknak meg szexualis teren kezd veget erni. Szules utan nem torodnek magukkal egyaltalan es meglepoen nagyon tulsulyosak.A nagypapa hobbibol nemetet tanit ingyen barkinek. Osszesen 5 tanitvanya van.:) ebbol is 4 testver. Az otodik fiu azt mesete multkor viccesen, hogy o 8 testvererol tud, a tobbit szerinte az apja se tudja.Ahol lakunk a nonek is 3 gyereke van 3 apatol, de a gyerekek meg soha nem lattak az apjukat… tehat itt aztan lehet meselni az idealis csaladmodellrol.Az orszag rengeteg segitseget kap kulfoldiektol, onkentesektol, a turizmus fejlodik, de nem hiszem, hogy itt az emberek egyaltalan felkeszultek lennenek nagyobb szamu turistak fogadasara.Reggel 6 ora van, Manuel elindult megmaszni az egyik vulkant, remelem visszater…En mar hallom a szobaban, hogy valaki elkezdte sikalni a ruhakat.Hamarosan nekiallok a spanyoltanulasnak, aztan van egy talalkozonk egy sraccal, aki par eve vett egy telket es sajat kezuleg epiti a hotelszeruseget. 3-4 hazbol allo komplexum es mar csak az egyik haz fele hianyzik.Mivel itt a fozesnek tenyleg semmi kulturaja nincsen kitalaltuk, hogy nehany alap dolgot (hogy kell teszat fozni…) megtanitok ket lanynak, akik majd szakacskodnak. Szamitasainkkal ellentetben nem hiszem, hogy meg egy hetnel tovabb maradunk a szigeten, ez meg eleg lesz arra, hogy korbejarjuk az egeszet. Mondanom sem kell, termeszetileg gyonyoru, ket hatalmas vulkan labanal, gyonyoru madarak, dzsungel…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
