Kuna Yala mesebeli szigetei
Augusztus második hetében Portobello kikötőjéből elindultunk a várva-várt San Blas szigetek irányába. Az elég erős szélnek köszönhetően kb. 18-20 óra vitorlázás után megérkeztünk Povenirbe. Az éjszaka nagy részében bár köröznünk kellett, mivel a főszigethez csak a reggeli órákban ajánlatos az érkezés a hatalmas korallzátonyok miatt.
Átkeláskor Manuel lemászott egy könyvért, de visszafele az időzítés nem volt túl kedvező és ahogy a hatalmas hullám a hajót megdobta arccal előre esett és felszakadta a szemöldöke. Újabb harci sérülés neki, nekem pedig újabb kihívás, hogy lekezeljem a nyílt tengeren a sebét.
Érkezésünkkor egy francia hajó egy korallszigeten vergődött. Bár a helyiek és néhány más hajós is segítségükre sietett a többnapos próbálkozás ellenére sem sikerült a hajót újra a nyílt vízre varázsolni. A hatalmas hullámok iszonyatos ereje pár napon belül használhatatlanná tette az idős házaspár otthonát.
San Blas világa mesebeli hely. A 365 sziget Panama és Kolumbia között terül el, amelynek nagy része persze teljesen lakatlan.
A hely igazi varázsa nemcsak a csodálatos, igazán kristálytiszta vízben, a fehér homokos partokban, a pálmafák hűs árnyékában és a megannyi tengeri herkentyűben rejlik, hanem az itt élő bennszülöttek által fenntartott kultúrában.
A világon egyedülálló, ahogy fenntartották kultúrájukat, hagyományaikat. Mivel a kunák teljes autonómiát élveznek a területen, amely nincs egyéni birtokokra osztva és a lakosok hatalmas odafigyeléssel gondozzák a szigeteket, nem véletlen, hogy a táj még mindig úgy fest mint Vasco Nunez de Balboa idején.
Bár a kunák nagy örömmel fogadnak minden látogatót, tiltják a külföldiek letelepedését és a keresztházasságokat is.
Számuk körülbelül 55.000 főre becsülhető, ami csupán 10%-a annak amennyien a spanyol hódítások előtt éltek.
A nép nagyon elszánt, jól szervezett, szigorú hierarchiát követve szerveződött.
Minden közösségnek három vezetője van, a főnökök, akik a falu életéért felelősek. Továbbá három másik vezetőt választanak a nemzet vezetőjének, amelyből egy, a legfelsőbb főnök.
A főnökök persze sokkal több funkciót töltenek be mint csupán politikai irányítók. Ők felelősek a spirituális hagyományok, a történelem, a költészet és a természetes orvosságok fenntartásáért.
A kunák legjelentősebb bevételi forrása a kókuszdió, amely iszonyatos számban terem a lakatlan szigeteken. Minden kókusz valakinek a tulajdona, amit a legnagyobb tiszteletben kell tartani, így ezzel az eggyel soha nem szolgáltuk ki magunkat, de számos esetben cseréltünk vagy vettünk néhányat.
Kunák legfőképp a Kolumbiából érkező kereskedő hajókkal csereberélnek, akik 17 méter hosszú, színesre festett fahajókkal érkeznek és általában minden alapvető szükséges áruval ellátják a helyieket, ők pedig kókusszal teli hajóval távoznak.
A nők napjaik nagyrészét mola készítéssel töltik, ami egy nagyon különleges része a ruhának. Általában a mola egy téglalap alakú kézimunka, amely több színes anyagú rétegből áll és végeredményként változatos mintákat varrnak bele. Ez a kézimunka a legnagyobb része egy női felsőnek, de készítenek belőle táskákat, pénztárcát…
Egy nagyobb munkán körülbelül két hetet dolgoznak, de kisebb méretűeket egy-két nap alatt is befejeznek.
Bármikor lehorgonyoztunk pár percen belül néhányan a speciális ’dogout-tal’ (fatörzsből faragott hajóval) hozzánk eveztek, hogy kínálják portékájukat. A férfiak halakat, homárt, rákot, a nők pedig kézimunkákat emeltek a magasba.
A nők többsége mind a mai napig tradicionális öltözéket visel, amely nagyon színes és amelynek része a lepel szerű szoknya, amit a derekuk köré tekernek, a molából készült felső, piros fejkendő, a gyöngyökből készült kar és lábékszerek, és az arany orrkarika. A férfiaknak nincsen speciális viselete, viszont sötétedés után csak hosszú nadrágot viselhetnek.
A kuna társadalom matrilineráis, vagyis a pénzt a nők tartják kézben, illetve a fiúk költöznek a lány családjának a házába. Ha a szigeten van még szabad hely, esetleg építhetnek új házat, de ez manapság elég ritkán fordul elő. Az egyik pár például, akikkel mi hosszasan beszélgettünk (fiú 21, lány 17 és volt egy másfél éves kisfiúk) külön élnek, mert a lány családjánál nincs elég hely, így a fiú is a saját szigetén lakik, és minden nap jön meglátogatni a családját, illetve viszi a feleségét és a kisfiát horgászni.
A hagyományos kuna falvak festői látványt nyújtanak és nagyon tiszták.
Egy házban átlagosan 10 fő fölött laknak, ami azt jelenti, hogy mindenkinek van egy függőágya, ahol alszik. A természetes anyagból készített házak belseje egy hatalmas tér és általában elég sötétre építik a nagy hőség miatt. A padló tömör homok. A ruhákat pedig egészen a magasban tartják egy szárítókötélszerűségen, hogy nem penészedjen be. Bár a legtöbb család konyhája a ház egyik sarkában fekszik, többen már a ház mellé külön kis konyhát alakítottak ki. Az egyik férfi, akivel találkoztunk kiderült, hogy nem a mindennapi kunák közé tartozik, nemcsak azért mert kedvel minden külföldit megismerni és meglepően közvetlen, hanem azért is mert ő külön konyhával rendelkezik. Állítása szerint egyik este besokallt, amikor az egyik idősebb asszony a házban molesztálta, hogy ne használja ilyen későn a főzőhelységet és másnap reggel egy barátja (aki egyébként magyar és körülbelül 2 éve él a hajóján a szigetek között) segítségével a dzsungelbe indultak néhány alapanyagért, amiből másnapra vadonatúj konyhát varázsoltak.
Minden közösségnek van két kiemelkedően nagyobb kunyhója, ahol a kongresszust tartják esténként és ahol a vezető a függőágyában hintázik szent dalokat dudolászva. A másik házikó a ’chicha’, vagyis a kunák tradicionális cukornádból készült alkoholjának az elkészítésre szolgál. A chicha fesztivált általában évente kétszer rendezik meg, aminek az egyikén mi is részt tudtunk venni.
Az ünnep lényege, hogy a sziget lakói, akik általában nem isznak semmiféle alkoholt, mind megízlelik a legalább egy hónapig tartó munka eredményét. A fesztivál napján a délelőtti óráktól megnyitják a chicha-ház ajtaját, ahol nők és férfiak egyaránt fogyasztják a szent italt, míg el nem fogy. Mi délután 3 és 4 között érkeztünk a szigetre, amikor számomra meglepő módon már egy csepp sem jutott számunkra. A kunák kedvessége csak fokozódott, s bár fényképet egyáltalán nem készíthettünk, soha nem fogom elfelejteni milyen mosollyal táncolt előttem a közel 80 éves hölgy, és hogyan vesztette el útközben a két fiatal lány a szoknyáját, miközben az egyik asszonyt támogatták. A gyerekek csak rohangáltak, mint a szokásos napokon az idősebbek pedig az alkohol mámorába estek. Napnyugtakor, aki még talpon maradt a közösségi házban táncra perdült és nemzeti nótákat énekelt. A táncok között a chicha-házba futottak, ahol rizzsel csillapították az éhségüket, hogy újult erővel térhessenek vissza a táncparkettre, amit csupán egyetlen villanykörte világított meg. A gyerekek is nagyon élvezték a táncot és a felnőttekkel együtt ugrándoztak és tapsoltak.
Az első napok egyikén hivatalos írásbeli meghívót kaptunk egy kislánytól, aki aznap ünnepelte 7-ik születésnapját. A zsúr 3 órakor kezdődött és amikor megérkeztünk a homokos tengerparti ’kertbe’ a falu meghívottjai már egy szépen kialakított félkörben ültek. Az ünnepeltet a kert oldalában lévő kempingasztalhoz ültették, ahol mi lettünk szegényke asztaltársasága.
A buli evéssel kezdődött, így mindenki kapott egy kis műanyag tányéron egy kis rizses étket és mellé üdítőt. A desszertként felszolgált csokitortát mi ajándékoztuk. A zsúrt egy hölgy vezényelte le, aki a vidám ’feliz cumpleanos’ éneklése közben elfelejtette a kislány nevét.:) bár ennyi gyerek között őszintén nem csoda…
A szülinap fénypontja a cukorkás játék volt. A gyerekek addig ütögették a fellógatott papírdobozt, míg a benne lévő nyalánkságok ki nem hullottak. A cukorkaesőre pedig minden gyerek a földre vetette magát, hogy minél több édességet gyűjthessen.
A buli hamarosan véget ért, a lufikat leszaggatták és egymásnak passzolgatva az utcára futottak.
A háziúr körbemutatta nekünk a házat, ahol szintén 14-en laknak. Első hallásra elállt a lélegzetem és elkezdtem számolni a félhomályban a függőágyakat. A bejárattal szembeni ágyban egy idős hölgy hintázott két gyermekkel az oldalán. A ház legvégében még egy franciaágy is volt, amit persze csak nagyon ritka esetben engedhetnek meg maguknak. Nestor, a ház ura az ötödik lányát neveli fel. Felesége csupán 28 éves. A kedvencem a második legkisebb lányuk volt, aki olyan élvezettel falta a mangót, nem törődve azzal, hogy az édes nedű a teljes pocakját befedte.
A kunagyerekek számára a legfontosabb, hogy megtudják, hogy hívnak, hány éves vagy és hogy mi a szüleid neve. Manuel és az én nevem úgy tűnik egyszerűen memorizálható volt, mert ahogy a szigetre tettük a lábunkat a falu a mi nevünktől zengett. Én röplabdáztam, Manuel általában féllábon szökdelt a gyerekekkel. Szerintem megbánta, hogy elkezdte ezt a játékotJ. A gyerekek általában végig kézen fogva kísértek minket és sokszor vitába keveredtek, hogy épp ki van soron.
Már gyerekkoruktól imádnak horgászni, vagy csak a vízen evezni a hajójukkal. Miután az egyik kisfiú kedvence az A.C. Milan volt Manuel megajándékozta egy Beckham fényképpel, amit a sziget összes lakójának áhítattal mutogatott.
Utunk következő állomása az Eastern Hollandes Keys voltak, ahol csodálatos néhány napot töltöttünk. Ezek a szigetek teljesen lakatlanok, így csupán mi élveztük a festői szépséget és a természet adta lehetőségeket. A fiúk ekkor kezdték a szigonyos halvadászatot, a homárgyűjtést, vagyis a napi ételek megszerzését. Pozitívan felfogva nem fenyegettük a tenger élővilágának kifosztását…
A napok nagy részét a hajón akadt munkálatokkal (mosás, mosogatás, főzés…), búvárkodással, kajakozással, spanyol tanulással, olvasással, festéssel és az új táskáim varrásával töltöttem.
Szerettem csodálni a tenger gyönyörű tiszta vízét és azt, ahogy a víz foltról-foltra más színben pompázik.
Egyik délután meglepetésünkre mellénk horgonyozott le egy argentin-francia pár, akikkel Portobelloban ismerkedtünk meg. Mint a legtöbben, ők is chartereket indítanak Panama és Kolumbia között (5 nap, 400 USD/ fő), így 3 fiatal utassal többen voltak. Az estét hatalmas tábortűz mellett a forró parázson főtt ételt szürcsölve töltöttük.
Az egyik napi horgászat eredményeként Manuel hozott egy papagáj halat, ami bár evésre nem a legalkalmasabb, viszont kiváló csali. Általában a hajóról belógatott csalikat az estére kivettük, de aznap mindenki megfeledkezett erről és éjfél tájt egy másfél méteres cápát fogtunk. Manuel óvatosan húzta ki a damilt a vízből, így a cápa a víz felszínén úszkált, amit a foszforeszek világítottak meg. Már azt terveztük, hogy elvágjuk a damilt, a cápa hirtelen elúszott. Szerencsére még csak kóstolgatta a halat, de nem harapott rá igazán. Manuel örömében ugrándozott, hogy fogott egy cápát…J
A sziget rabul ejtett, így legszívesebben ott maradtam volna még néhány hónapig, de par nap után a nem túl messzi, 3 óra vitorlázással elérhető Coco Bandero szigeteihez repítettük magunkat a széllel.
Itt találkoztunk a német, több mint 100 éves Stahlratte hajóval, akik pozitív hírét már Nicaraguában hallottuk. A hajó az úgymond ’kapitány nélküli filozófia’ szellemében 25 évvel ezelőtt non-profit szervezetté alakítottak. Elsőként a ’szabad-szerelem’ hódolói utaztak a hajón, ami pár év után kudarcba fulladt és mára egy bárki által használható hajóvá alakult. Mi Luluval, aki 16 éve él a hajón, Borisszal, aki 15 éve tagja a szervezetnek és minden évben néhány hónapot a Stahlrattén tölt, az ő spanyol barátnőjével, Carmen két lányával és az osztrák Rolival találkoztunk és töltöttünk néhány feledhetetlen napot együtt.
A barátság az első esti vacsorával kezdődött, amit nem az eső miatt nem a parton, hanem az ő hatalmas méretű hajójukon töltöttünk.
Az asztalon polip, saláták, hal és még sok finomság hatalmas mennyiségben várt arra, hogy elfogyasszuk.
Amulattal csodaltuk, hogy az o hajojukon van huto, kulon kamra a zoldsegeknek, gyumolcsoknek, oriasi terek...
Anna, a spanyol lany epp fodrasznak tanul es mivel az en hajamra mar igen rafert az igazitas, mesebeli kornyezetben vagta le a hajamat. Elottem a tenger, palmafak, szigetek...na ezt utanozza barmelyik szalon.
A kovetkezo napokban eleg sok idot toltottunk egyutt a Stahlratte embereivel, egyszer ok jottek hozzan ebedre, masszor minket invitaltak hazilag keszitett sangria partyra a vizbe. Az uszkalo bar onkiszolgalo volt es olyan hatalmas mennyiseget csinaltak, hogy mind a 14-unknek legalabb 3-4 poharral jutott.
Egyik delutan Manuellel halank jeleul atvittunk nehany palacsintat, mire ok epp akkor kezdtek a villas vacsorat, amire minket is meginvitaltak. Ket hatalmas baranysult tepsis krumplival, salataval, fagylalttal. Hmmm...ez igazi kulinaris elmeny volt a karib tengeren.
Ludwig egyik delutan kivitt harmunkat a kulso korallokhoz horgaszni. O mielott a hajohoz csatlakozott hivatasos halasz volt, igy nem csoda, hogy minden alkalommal hatalmas halakkal ter vissza. A 10-15 perces motorcsonakozas utan kikotottunk a habos hullamok kozott. Mivel delutan 4-5 ora volt a tenger elegge haborgott, igy en csak rovid ideig birtam a vizben a hatlmas hullamok miatt, de vegul a szerepem iranyitotoronnya alakult es Manuelnek mutattam, hogy merre usszon a tobbiek fele.:) A kapas egy hatalmas snapper volt.
A napok szinte mindegyiken lattunk delfineket, akik par meterre tolunk uszkaltak el. Jellegzetes hangjukra mindig felkeptam a fejem es rohantunk a hajo szelere, hogy jobban lassuk, mikor felbukkannak. Egyik nap szinte teljesen a hajo mellett voltak, de ahogy Manuelle a vizbe ugrottunk, megijedtek es gyorsan a tenger fenekere merulve elusztak...
Coco Bandero utan a Rio Diablohoz indultunk, ahol kiraktuk az egyik lanyt, hogy innen Panama Citybe repulhessen. A repter csupan egy kis omladozo hazbol es egy gazzal befutott kifutopalyabol allt. Ennek ellenere ugy tudom Katelyn megerkezett:)
Innen masnap egy hosszabb turara indultunk a Kolumbiai hatar fele.
Az ut megint egesz ejszakan at tartott es bar utkozben kisebb komplikaciok leptek fel (Igazabol annyira nem ertettem, de a lenyeg, hogy leallt a motor, mert az olajpipa nem a motor, hanem a generatorhoz volt beillesztve. Motor nelkul pedig ez alkalommal nem tudtunk haladni, mert a szel teljesen meghallt es a sodras pedig az ellenkezo iranyba vitt minket. Mellesleg motor nelkul nem tudunk bemenni a szigetekhez a nyilt vizrol, mert tele van korallokkal, amik kozott lavirozni kell. Ennek ellenere valami csoda folytan egy stresszes fel ora utan ujra beindult a motor.), a reggeli orakban megerkeztunk Aligandi nepes szigetehez.
A faluban kb.800.000 fo el, ennek szerintem legalabb a fele gyerek. Igy itt tortent, hogy minden nap iskola utan megrohamoztak a hajot a kicsik es elveztek, hogy a fedelzeten jarkalhatnak vagy csupan csak uldogelnek. Elso alkalommal hihetetlen volt, hogy a bebiket, tenyleg olyan kisgyerekeket emeltunk fel a hajora, akik meg jarni se birtak, nehany 5-6 eves tarsasagaban.
Belegondoltam otthon hany szulo engedne a kisgyereket a nyilt vizre olyanokkal, akik meg uszni sem tudnak, viszont iszonyatosan ugyesen kezelik a hajojukat. Altalaban a kisfiuk eveznek es szallitanak sokszor 4-5 fot az ulujukban.
Ahogy a szigetre tettuk a labunkat neha par perc erejeig tudtuk csak elkerulni, hogy meg nem rohamozzanak minket. S, bar en szeretem a gyerekeket, sot meg aranyosak is voltak, be kell vallanom, hogy kicsit faraszto is tudott lenni. A fiuk legfobb atrakcioja, hogy kezenallva harcolnak a labukkal, mig az egyik el nem esik. Egyebkent fantasztikus ugyesek. A lanyok, vagy mellettem ultek es a kezemet simogattak, vagy tornagyakorlatokkal amitottak minket.
Az egyik urnal ittunk egy kavet es hosszasan hallgattuk a sziget historiajat, jelen helyzetet. A napok precizen be vannak osztva. Reggel 6-tol a kicsik vannak iskolaban 12-ig, majd oket kovetik a nagyobbak 1-tol 6-ig es este pedig 9.30-ig a fenotteknek van egyetem. A senor felesege igy orult, amikor meglatogattuk oket es segitettunk az angol hazijaban.:)
Aligandi egyebkent csodalatos sziget, rendezett utcakkal, kunyhokkal. A szigettel szemben talahato egy folyo, amely partjan fekszenek a kunak foldjei, telkei. Itt termesztenek zoldasegeket, gyumolcsoket es itt temetik el a halottjaikat is.
A delelotti orakban indultunk Manuellel ketten kajakkal a folyo felfedezesere. A kunak altalaban mar hajnalban kieveznek, hogy meg a forro hoseg elott tudjanak dolgozni es a kora delutani orakban visszaterjenek.
A folyon evezve idilli kornyezetben voltunk. A megnyugtato csondet csupan a madarak elenk hangja torte meg. Ahogy elertunk a foldekhez, kikotott uluk lebegtek a vizen. Ket holgy mosolygott rank ahogy epp beszaltak a hajojukba es a rovid parbeszed soran kiderult, hogy ok a folyo vegebe furdozni indultak. Majd olyan temposan eveztek, hogy pillanatok alatt mar csak a piros fejkendojuket lattuk a tavolban.
Megismerkedtunk meg egy masik fantasztikus csaladdal, akik szinten oriasi szivvel fogadtak minket. A harom gyerkoc kozul a kislany albino, ami szamukra Isten legnagyobb aldasat, ajandekat jelenti. Mindannyiunknak keszitettek nyaklancot, ellattak minket kokusszal.
Aligandibol 5 nap utan tavoznunk kellett, mer mar csak egy het maradt a turabol, nameg a 3 napos vegso vitorlazas, hogy megerkezzunk Kolumbiaba.
Az utolso napokra visszamentunk az eszaki szigetekhez (Western Hollandes Keys, Chichime, Dog Island) amelyek mindegyike lakatlan, s csupan egy csalad lakik rajta, hogy karbantartsa, illetve osszegyujtse a kokuszokat.
Miutan Povenirben kicsekkoltunk fajo szivvel hagytam el ezt a Paradicsomot, de legbelul varrtam mar Kolumbiara, ujra a szarazfoldre es az uj rank varo kalandokra.
Cartagenaba, Kolumbia karib partjan fekvo, sokak szerint Del-Amerika legszebb varosaba szeptember 14-en erkeztunk meg.
A hajorol masnap tavoztunk es kivettunk egy szobat, hogy vegre agyban aludhassunk es egy kellemes zuhanyt veshessunk. Szerencsenkre az elso zuhany belefert, de utana tobb mint 48 orara elzartak az egesz varosban a vizetJ))
Manuel a napok nagyreszet a vizsgara keszulessel toltotte, igy nekem neha vele, neha nelkule akadt idom boven a tortenelmi varos felfedezesere. A par honapos elvonulas utan hirtelen csapott meg az utcak nyuzsgese, az arusok kialtasa, a gyumolcsok aradta. Minden nap elveztuk a napi napi menuket 400 Ft-ert, ami levest, egy nagy tal foetelt hussal, krumplival, sult banannal, salataval es uditot tartalmazott.
Az ovarosban orakig el lehet koborolni, csodalni a kolonialis hazakat, a hatalmas viragokat, amik befutjak a hazak falait es delutanonket irigykedni, hogy hogyan razzak a carib fiuk-lanyok a verpezsdito zenere a parkban.
A lovaskocsik mar csak a hely romantikajat fokozzak a szombreros enekesekkel...
Mivel kisse komplikaltan, de sikerult megkaparintanunk egy olcso repulojegyet, a 22 oras buszut helyett 22-en Bogotaba repultunk. A 8 millios fovaros 2500 magasan fekszik a hegyekben, igy nem csoda hogy egy kisse hidegebb ido vart minket. A repterrol Dani es Santiago lakasaba mentunk (couchsurfingen keresztul), ami nem sokkal kesobb kiderult, hogy a varos egyik legjobb helyen van. Juhhu. Kozvetlen a hegyek alatt, fullpanomaraval a varosra. A fiuk designt tanulnak Kolumbia legdragabb egyetemen, igy a tipikus kolumbiai forrocsokis este utan nem sokat lattuk oket, mert folyton az egyetemen voltak.
Manuel sikeresen levizsgazott, igy mar konnyeden belevetettuk magunkat a bogotai ejszakaba. Salsa barok tomkellege, ahol mindenki, de mindenki iszonyu jol tancol. Talakoztunk meg nehany sraccal , akik elvittek minket ide-oda es tenylegesen kinevettek, mikor megkerdeztem, hogy hol tanulnak tancolni. A valasz csupan: ok igy szuletnek.:)
Bogota fantasztikus varos (szerintem), a hegyek kozott ugy erzi magat az ember mint svajcban, az emberek nagyon kedvesek. Rengeteg a fiatal, korulbelul 15 egyetem van a varosban.
Vasarnaponkent lezarjak a varos fobb utcait delutan 2-ig, hogy a legtobben biciklire ulhessenek, mikozben az ut mellett frissen facsart gyumolcsleveket isznak. Igy vasarnap mi canga helyett gyalogturar indultunk es egeszen delutan 6-ig meg sem alltunk utbaejtve a harom bolhapiacot, ahol az eg vilgon mindent lehet kapni.
Tegnap este atkoltoztunk a Nikiekhez (Fruzsi, Csanad baratnoje), aki par napja vette meg Bogota legszuperebb autojat. 43 eves Volkswagen, amivel ma egesznapos turar indultunk. A hegyekben vereshurkat, sulthust, krumplit es nehany helyi finomsagot falatoztunk...
A tervek szerint elindulunk Ecuador fele, hogy Peru, Bolivia, Amazon es Venezuela rovid megkukkantasa utan visszajojjunk Bogotaba, hogy innen december 14-en hazainduljunkJ
Mindenkinagyonhianyzik!!puszik!
Augusztus második hetében Portobello kikötőjéből elindultunk a várva-várt San Blas szigetek irányába. Az elég erős szélnek köszönhetően kb. 18-20 óra vitorlázás után megérkeztünk Povenirbe. Az éjszaka nagy részében bár köröznünk kellett, mivel a főszigethez csak a reggeli órákban ajánlatos az érkezés a hatalmas korallzátonyok miatt.
Átkeláskor Manuel lemászott egy könyvért, de visszafele az időzítés nem volt túl kedvező és ahogy a hatalmas hullám a hajót megdobta arccal előre esett és felszakadta a szemöldöke. Újabb harci sérülés neki, nekem pedig újabb kihívás, hogy lekezeljem a nyílt tengeren a sebét.
Érkezésünkkor egy francia hajó egy korallszigeten vergődött. Bár a helyiek és néhány más hajós is segítségükre sietett a többnapos próbálkozás ellenére sem sikerült a hajót újra a nyílt vízre varázsolni. A hatalmas hullámok iszonyatos ereje pár napon belül használhatatlanná tette az idős házaspár otthonát.
San Blas világa mesebeli hely. A 365 sziget Panama és Kolumbia között terül el, amelynek nagy része persze teljesen lakatlan.
A hely igazi varázsa nemcsak a csodálatos, igazán kristálytiszta vízben, a fehér homokos partokban, a pálmafák hűs árnyékában és a megannyi tengeri herkentyűben rejlik, hanem az itt élő bennszülöttek által fenntartott kultúrában.
A világon egyedülálló, ahogy fenntartották kultúrájukat, hagyományaikat. Mivel a kunák teljes autonómiát élveznek a területen, amely nincs egyéni birtokokra osztva és a lakosok hatalmas odafigyeléssel gondozzák a szigeteket, nem véletlen, hogy a táj még mindig úgy fest mint Vasco Nunez de Balboa idején.
Bár a kunák nagy örömmel fogadnak minden látogatót, tiltják a külföldiek letelepedését és a keresztházasságokat is.
Számuk körülbelül 55.000 főre becsülhető, ami csupán 10%-a annak amennyien a spanyol hódítások előtt éltek.
A nép nagyon elszánt, jól szervezett, szigorú hierarchiát követve szerveződött.
Minden közösségnek három vezetője van, a főnökök, akik a falu életéért felelősek. Továbbá három másik vezetőt választanak a nemzet vezetőjének, amelyből egy, a legfelsőbb főnök.
A főnökök persze sokkal több funkciót töltenek be mint csupán politikai irányítók. Ők felelősek a spirituális hagyományok, a történelem, a költészet és a természetes orvosságok fenntartásáért.
A kunák legjelentősebb bevételi forrása a kókuszdió, amely iszonyatos számban terem a lakatlan szigeteken. Minden kókusz valakinek a tulajdona, amit a legnagyobb tiszteletben kell tartani, így ezzel az eggyel soha nem szolgáltuk ki magunkat, de számos esetben cseréltünk vagy vettünk néhányat.
Kunák legfőképp a Kolumbiából érkező kereskedő hajókkal csereberélnek, akik 17 méter hosszú, színesre festett fahajókkal érkeznek és általában minden alapvető szükséges áruval ellátják a helyieket, ők pedig kókusszal teli hajóval távoznak.
A nők napjaik nagyrészét mola készítéssel töltik, ami egy nagyon különleges része a ruhának. Általában a mola egy téglalap alakú kézimunka, amely több színes anyagú rétegből áll és végeredményként változatos mintákat varrnak bele. Ez a kézimunka a legnagyobb része egy női felsőnek, de készítenek belőle táskákat, pénztárcát…
Egy nagyobb munkán körülbelül két hetet dolgoznak, de kisebb méretűeket egy-két nap alatt is befejeznek.
Bármikor lehorgonyoztunk pár percen belül néhányan a speciális ’dogout-tal’ (fatörzsből faragott hajóval) hozzánk eveztek, hogy kínálják portékájukat. A férfiak halakat, homárt, rákot, a nők pedig kézimunkákat emeltek a magasba.
A nők többsége mind a mai napig tradicionális öltözéket visel, amely nagyon színes és amelynek része a lepel szerű szoknya, amit a derekuk köré tekernek, a molából készült felső, piros fejkendő, a gyöngyökből készült kar és lábékszerek, és az arany orrkarika. A férfiaknak nincsen speciális viselete, viszont sötétedés után csak hosszú nadrágot viselhetnek.
A kuna társadalom matrilineráis, vagyis a pénzt a nők tartják kézben, illetve a fiúk költöznek a lány családjának a házába. Ha a szigeten van még szabad hely, esetleg építhetnek új házat, de ez manapság elég ritkán fordul elő. Az egyik pár például, akikkel mi hosszasan beszélgettünk (fiú 21, lány 17 és volt egy másfél éves kisfiúk) külön élnek, mert a lány családjánál nincs elég hely, így a fiú is a saját szigetén lakik, és minden nap jön meglátogatni a családját, illetve viszi a feleségét és a kisfiát horgászni.
A hagyományos kuna falvak festői látványt nyújtanak és nagyon tiszták.
Egy házban átlagosan 10 fő fölött laknak, ami azt jelenti, hogy mindenkinek van egy függőágya, ahol alszik. A természetes anyagból készített házak belseje egy hatalmas tér és általában elég sötétre építik a nagy hőség miatt. A padló tömör homok. A ruhákat pedig egészen a magasban tartják egy szárítókötélszerűségen, hogy nem penészedjen be. Bár a legtöbb család konyhája a ház egyik sarkában fekszik, többen már a ház mellé külön kis konyhát alakítottak ki. Az egyik férfi, akivel találkoztunk kiderült, hogy nem a mindennapi kunák közé tartozik, nemcsak azért mert kedvel minden külföldit megismerni és meglepően közvetlen, hanem azért is mert ő külön konyhával rendelkezik. Állítása szerint egyik este besokallt, amikor az egyik idősebb asszony a házban molesztálta, hogy ne használja ilyen későn a főzőhelységet és másnap reggel egy barátja (aki egyébként magyar és körülbelül 2 éve él a hajóján a szigetek között) segítségével a dzsungelbe indultak néhány alapanyagért, amiből másnapra vadonatúj konyhát varázsoltak.
Minden közösségnek van két kiemelkedően nagyobb kunyhója, ahol a kongresszust tartják esténként és ahol a vezető a függőágyában hintázik szent dalokat dudolászva. A másik házikó a ’chicha’, vagyis a kunák tradicionális cukornádból készült alkoholjának az elkészítésre szolgál. A chicha fesztivált általában évente kétszer rendezik meg, aminek az egyikén mi is részt tudtunk venni.
Az ünnep lényege, hogy a sziget lakói, akik általában nem isznak semmiféle alkoholt, mind megízlelik a legalább egy hónapig tartó munka eredményét. A fesztivál napján a délelőtti óráktól megnyitják a chicha-ház ajtaját, ahol nők és férfiak egyaránt fogyasztják a szent italt, míg el nem fogy. Mi délután 3 és 4 között érkeztünk a szigetre, amikor számomra meglepő módon már egy csepp sem jutott számunkra. A kunák kedvessége csak fokozódott, s bár fényképet egyáltalán nem készíthettünk, soha nem fogom elfelejteni milyen mosollyal táncolt előttem a közel 80 éves hölgy, és hogyan vesztette el útközben a két fiatal lány a szoknyáját, miközben az egyik asszonyt támogatták. A gyerekek csak rohangáltak, mint a szokásos napokon az idősebbek pedig az alkohol mámorába estek. Napnyugtakor, aki még talpon maradt a közösségi házban táncra perdült és nemzeti nótákat énekelt. A táncok között a chicha-házba futottak, ahol rizzsel csillapították az éhségüket, hogy újult erővel térhessenek vissza a táncparkettre, amit csupán egyetlen villanykörte világított meg. A gyerekek is nagyon élvezték a táncot és a felnőttekkel együtt ugrándoztak és tapsoltak.
Az első napok egyikén hivatalos írásbeli meghívót kaptunk egy kislánytól, aki aznap ünnepelte 7-ik születésnapját. A zsúr 3 órakor kezdődött és amikor megérkeztünk a homokos tengerparti ’kertbe’ a falu meghívottjai már egy szépen kialakított félkörben ültek. Az ünnepeltet a kert oldalában lévő kempingasztalhoz ültették, ahol mi lettünk szegényke asztaltársasága.
A buli evéssel kezdődött, így mindenki kapott egy kis műanyag tányéron egy kis rizses étket és mellé üdítőt. A desszertként felszolgált csokitortát mi ajándékoztuk. A zsúrt egy hölgy vezényelte le, aki a vidám ’feliz cumpleanos’ éneklése közben elfelejtette a kislány nevét.:) bár ennyi gyerek között őszintén nem csoda…
A szülinap fénypontja a cukorkás játék volt. A gyerekek addig ütögették a fellógatott papírdobozt, míg a benne lévő nyalánkságok ki nem hullottak. A cukorkaesőre pedig minden gyerek a földre vetette magát, hogy minél több édességet gyűjthessen.
A buli hamarosan véget ért, a lufikat leszaggatták és egymásnak passzolgatva az utcára futottak.
A háziúr körbemutatta nekünk a házat, ahol szintén 14-en laknak. Első hallásra elállt a lélegzetem és elkezdtem számolni a félhomályban a függőágyakat. A bejárattal szembeni ágyban egy idős hölgy hintázott két gyermekkel az oldalán. A ház legvégében még egy franciaágy is volt, amit persze csak nagyon ritka esetben engedhetnek meg maguknak. Nestor, a ház ura az ötödik lányát neveli fel. Felesége csupán 28 éves. A kedvencem a második legkisebb lányuk volt, aki olyan élvezettel falta a mangót, nem törődve azzal, hogy az édes nedű a teljes pocakját befedte.
A kunagyerekek számára a legfontosabb, hogy megtudják, hogy hívnak, hány éves vagy és hogy mi a szüleid neve. Manuel és az én nevem úgy tűnik egyszerűen memorizálható volt, mert ahogy a szigetre tettük a lábunkat a falu a mi nevünktől zengett. Én röplabdáztam, Manuel általában féllábon szökdelt a gyerekekkel. Szerintem megbánta, hogy elkezdte ezt a játékotJ. A gyerekek általában végig kézen fogva kísértek minket és sokszor vitába keveredtek, hogy épp ki van soron.
Már gyerekkoruktól imádnak horgászni, vagy csak a vízen evezni a hajójukkal. Miután az egyik kisfiú kedvence az A.C. Milan volt Manuel megajándékozta egy Beckham fényképpel, amit a sziget összes lakójának áhítattal mutogatott.
Utunk következő állomása az Eastern Hollandes Keys voltak, ahol csodálatos néhány napot töltöttünk. Ezek a szigetek teljesen lakatlanok, így csupán mi élveztük a festői szépséget és a természet adta lehetőségeket. A fiúk ekkor kezdték a szigonyos halvadászatot, a homárgyűjtést, vagyis a napi ételek megszerzését. Pozitívan felfogva nem fenyegettük a tenger élővilágának kifosztását…
A napok nagy részét a hajón akadt munkálatokkal (mosás, mosogatás, főzés…), búvárkodással, kajakozással, spanyol tanulással, olvasással, festéssel és az új táskáim varrásával töltöttem.
Szerettem csodálni a tenger gyönyörű tiszta vízét és azt, ahogy a víz foltról-foltra más színben pompázik.
Egyik délután meglepetésünkre mellénk horgonyozott le egy argentin-francia pár, akikkel Portobelloban ismerkedtünk meg. Mint a legtöbben, ők is chartereket indítanak Panama és Kolumbia között (5 nap, 400 USD/ fő), így 3 fiatal utassal többen voltak. Az estét hatalmas tábortűz mellett a forró parázson főtt ételt szürcsölve töltöttük.
Az egyik napi horgászat eredményeként Manuel hozott egy papagáj halat, ami bár evésre nem a legalkalmasabb, viszont kiváló csali. Általában a hajóról belógatott csalikat az estére kivettük, de aznap mindenki megfeledkezett erről és éjfél tájt egy másfél méteres cápát fogtunk. Manuel óvatosan húzta ki a damilt a vízből, így a cápa a víz felszínén úszkált, amit a foszforeszek világítottak meg. Már azt terveztük, hogy elvágjuk a damilt, a cápa hirtelen elúszott. Szerencsére még csak kóstolgatta a halat, de nem harapott rá igazán. Manuel örömében ugrándozott, hogy fogott egy cápát…J
A sziget rabul ejtett, így legszívesebben ott maradtam volna még néhány hónapig, de par nap után a nem túl messzi, 3 óra vitorlázással elérhető Coco Bandero szigeteihez repítettük magunkat a széllel.
Itt találkoztunk a német, több mint 100 éves Stahlratte hajóval, akik pozitív hírét már Nicaraguában hallottuk. A hajó az úgymond ’kapitány nélküli filozófia’ szellemében 25 évvel ezelőtt non-profit szervezetté alakítottak. Elsőként a ’szabad-szerelem’ hódolói utaztak a hajón, ami pár év után kudarcba fulladt és mára egy bárki által használható hajóvá alakult. Mi Luluval, aki 16 éve él a hajón, Borisszal, aki 15 éve tagja a szervezetnek és minden évben néhány hónapot a Stahlrattén tölt, az ő spanyol barátnőjével, Carmen két lányával és az osztrák Rolival találkoztunk és töltöttünk néhány feledhetetlen napot együtt.
A barátság az első esti vacsorával kezdődött, amit nem az eső miatt nem a parton, hanem az ő hatalmas méretű hajójukon töltöttünk.
Az asztalon polip, saláták, hal és még sok finomság hatalmas mennyiségben várt arra, hogy elfogyasszuk.
Amulattal csodaltuk, hogy az o hajojukon van huto, kulon kamra a zoldsegeknek, gyumolcsoknek, oriasi terek...
Anna, a spanyol lany epp fodrasznak tanul es mivel az en hajamra mar igen rafert az igazitas, mesebeli kornyezetben vagta le a hajamat. Elottem a tenger, palmafak, szigetek...na ezt utanozza barmelyik szalon.
A kovetkezo napokban eleg sok idot toltottunk egyutt a Stahlratte embereivel, egyszer ok jottek hozzan ebedre, masszor minket invitaltak hazilag keszitett sangria partyra a vizbe. Az uszkalo bar onkiszolgalo volt es olyan hatalmas mennyiseget csinaltak, hogy mind a 14-unknek legalabb 3-4 poharral jutott.
Egyik delutan Manuellel halank jeleul atvittunk nehany palacsintat, mire ok epp akkor kezdtek a villas vacsorat, amire minket is meginvitaltak. Ket hatalmas baranysult tepsis krumplival, salataval, fagylalttal. Hmmm...ez igazi kulinaris elmeny volt a karib tengeren.
Ludwig egyik delutan kivitt harmunkat a kulso korallokhoz horgaszni. O mielott a hajohoz csatlakozott hivatasos halasz volt, igy nem csoda, hogy minden alkalommal hatalmas halakkal ter vissza. A 10-15 perces motorcsonakozas utan kikotottunk a habos hullamok kozott. Mivel delutan 4-5 ora volt a tenger elegge haborgott, igy en csak rovid ideig birtam a vizben a hatlmas hullamok miatt, de vegul a szerepem iranyitotoronnya alakult es Manuelnek mutattam, hogy merre usszon a tobbiek fele.:) A kapas egy hatalmas snapper volt.
A napok szinte mindegyiken lattunk delfineket, akik par meterre tolunk uszkaltak el. Jellegzetes hangjukra mindig felkeptam a fejem es rohantunk a hajo szelere, hogy jobban lassuk, mikor felbukkannak. Egyik nap szinte teljesen a hajo mellett voltak, de ahogy Manuelle a vizbe ugrottunk, megijedtek es gyorsan a tenger fenekere merulve elusztak...
Coco Bandero utan a Rio Diablohoz indultunk, ahol kiraktuk az egyik lanyt, hogy innen Panama Citybe repulhessen. A repter csupan egy kis omladozo hazbol es egy gazzal befutott kifutopalyabol allt. Ennek ellenere ugy tudom Katelyn megerkezett:)
Innen masnap egy hosszabb turara indultunk a Kolumbiai hatar fele.
Az ut megint egesz ejszakan at tartott es bar utkozben kisebb komplikaciok leptek fel (Igazabol annyira nem ertettem, de a lenyeg, hogy leallt a motor, mert az olajpipa nem a motor, hanem a generatorhoz volt beillesztve. Motor nelkul pedig ez alkalommal nem tudtunk haladni, mert a szel teljesen meghallt es a sodras pedig az ellenkezo iranyba vitt minket. Mellesleg motor nelkul nem tudunk bemenni a szigetekhez a nyilt vizrol, mert tele van korallokkal, amik kozott lavirozni kell. Ennek ellenere valami csoda folytan egy stresszes fel ora utan ujra beindult a motor.), a reggeli orakban megerkeztunk Aligandi nepes szigetehez.
A faluban kb.800.000 fo el, ennek szerintem legalabb a fele gyerek. Igy itt tortent, hogy minden nap iskola utan megrohamoztak a hajot a kicsik es elveztek, hogy a fedelzeten jarkalhatnak vagy csupan csak uldogelnek. Elso alkalommal hihetetlen volt, hogy a bebiket, tenyleg olyan kisgyerekeket emeltunk fel a hajora, akik meg jarni se birtak, nehany 5-6 eves tarsasagaban.
Belegondoltam otthon hany szulo engedne a kisgyereket a nyilt vizre olyanokkal, akik meg uszni sem tudnak, viszont iszonyatosan ugyesen kezelik a hajojukat. Altalaban a kisfiuk eveznek es szallitanak sokszor 4-5 fot az ulujukban.
Ahogy a szigetre tettuk a labunkat neha par perc erejeig tudtuk csak elkerulni, hogy meg nem rohamozzanak minket. S, bar en szeretem a gyerekeket, sot meg aranyosak is voltak, be kell vallanom, hogy kicsit faraszto is tudott lenni. A fiuk legfobb atrakcioja, hogy kezenallva harcolnak a labukkal, mig az egyik el nem esik. Egyebkent fantasztikus ugyesek. A lanyok, vagy mellettem ultek es a kezemet simogattak, vagy tornagyakorlatokkal amitottak minket.
Az egyik urnal ittunk egy kavet es hosszasan hallgattuk a sziget historiajat, jelen helyzetet. A napok precizen be vannak osztva. Reggel 6-tol a kicsik vannak iskolaban 12-ig, majd oket kovetik a nagyobbak 1-tol 6-ig es este pedig 9.30-ig a fenotteknek van egyetem. A senor felesege igy orult, amikor meglatogattuk oket es segitettunk az angol hazijaban.:)
Aligandi egyebkent csodalatos sziget, rendezett utcakkal, kunyhokkal. A szigettel szemben talahato egy folyo, amely partjan fekszenek a kunak foldjei, telkei. Itt termesztenek zoldasegeket, gyumolcsoket es itt temetik el a halottjaikat is.
A delelotti orakban indultunk Manuellel ketten kajakkal a folyo felfedezesere. A kunak altalaban mar hajnalban kieveznek, hogy meg a forro hoseg elott tudjanak dolgozni es a kora delutani orakban visszaterjenek.
A folyon evezve idilli kornyezetben voltunk. A megnyugtato csondet csupan a madarak elenk hangja torte meg. Ahogy elertunk a foldekhez, kikotott uluk lebegtek a vizen. Ket holgy mosolygott rank ahogy epp beszaltak a hajojukba es a rovid parbeszed soran kiderult, hogy ok a folyo vegebe furdozni indultak. Majd olyan temposan eveztek, hogy pillanatok alatt mar csak a piros fejkendojuket lattuk a tavolban.
Megismerkedtunk meg egy masik fantasztikus csaladdal, akik szinten oriasi szivvel fogadtak minket. A harom gyerkoc kozul a kislany albino, ami szamukra Isten legnagyobb aldasat, ajandekat jelenti. Mindannyiunknak keszitettek nyaklancot, ellattak minket kokusszal.
Aligandibol 5 nap utan tavoznunk kellett, mer mar csak egy het maradt a turabol, nameg a 3 napos vegso vitorlazas, hogy megerkezzunk Kolumbiaba.
Az utolso napokra visszamentunk az eszaki szigetekhez (Western Hollandes Keys, Chichime, Dog Island) amelyek mindegyike lakatlan, s csupan egy csalad lakik rajta, hogy karbantartsa, illetve osszegyujtse a kokuszokat.
Miutan Povenirben kicsekkoltunk fajo szivvel hagytam el ezt a Paradicsomot, de legbelul varrtam mar Kolumbiara, ujra a szarazfoldre es az uj rank varo kalandokra.
Cartagenaba, Kolumbia karib partjan fekvo, sokak szerint Del-Amerika legszebb varosaba szeptember 14-en erkeztunk meg.
A hajorol masnap tavoztunk es kivettunk egy szobat, hogy vegre agyban aludhassunk es egy kellemes zuhanyt veshessunk. Szerencsenkre az elso zuhany belefert, de utana tobb mint 48 orara elzartak az egesz varosban a vizetJ))
Manuel a napok nagyreszet a vizsgara keszulessel toltotte, igy nekem neha vele, neha nelkule akadt idom boven a tortenelmi varos felfedezesere. A par honapos elvonulas utan hirtelen csapott meg az utcak nyuzsgese, az arusok kialtasa, a gyumolcsok aradta. Minden nap elveztuk a napi napi menuket 400 Ft-ert, ami levest, egy nagy tal foetelt hussal, krumplival, sult banannal, salataval es uditot tartalmazott.
Az ovarosban orakig el lehet koborolni, csodalni a kolonialis hazakat, a hatalmas viragokat, amik befutjak a hazak falait es delutanonket irigykedni, hogy hogyan razzak a carib fiuk-lanyok a verpezsdito zenere a parkban.
A lovaskocsik mar csak a hely romantikajat fokozzak a szombreros enekesekkel...
Mivel kisse komplikaltan, de sikerult megkaparintanunk egy olcso repulojegyet, a 22 oras buszut helyett 22-en Bogotaba repultunk. A 8 millios fovaros 2500 magasan fekszik a hegyekben, igy nem csoda hogy egy kisse hidegebb ido vart minket. A repterrol Dani es Santiago lakasaba mentunk (couchsurfingen keresztul), ami nem sokkal kesobb kiderult, hogy a varos egyik legjobb helyen van. Juhhu. Kozvetlen a hegyek alatt, fullpanomaraval a varosra. A fiuk designt tanulnak Kolumbia legdragabb egyetemen, igy a tipikus kolumbiai forrocsokis este utan nem sokat lattuk oket, mert folyton az egyetemen voltak.
Manuel sikeresen levizsgazott, igy mar konnyeden belevetettuk magunkat a bogotai ejszakaba. Salsa barok tomkellege, ahol mindenki, de mindenki iszonyu jol tancol. Talakoztunk meg nehany sraccal , akik elvittek minket ide-oda es tenylegesen kinevettek, mikor megkerdeztem, hogy hol tanulnak tancolni. A valasz csupan: ok igy szuletnek.:)
Bogota fantasztikus varos (szerintem), a hegyek kozott ugy erzi magat az ember mint svajcban, az emberek nagyon kedvesek. Rengeteg a fiatal, korulbelul 15 egyetem van a varosban.
Vasarnaponkent lezarjak a varos fobb utcait delutan 2-ig, hogy a legtobben biciklire ulhessenek, mikozben az ut mellett frissen facsart gyumolcsleveket isznak. Igy vasarnap mi canga helyett gyalogturar indultunk es egeszen delutan 6-ig meg sem alltunk utbaejtve a harom bolhapiacot, ahol az eg vilgon mindent lehet kapni.
Tegnap este atkoltoztunk a Nikiekhez (Fruzsi, Csanad baratnoje), aki par napja vette meg Bogota legszuperebb autojat. 43 eves Volkswagen, amivel ma egesznapos turar indultunk. A hegyekben vereshurkat, sulthust, krumplit es nehany helyi finomsagot falatoztunk...
A tervek szerint elindulunk Ecuador fele, hogy Peru, Bolivia, Amazon es Venezuela rovid megkukkantasa utan visszajojjunk Bogotaba, hogy innen december 14-en hazainduljunkJ
Mindenkinagyonhianyzik!!puszik!
